Országgyűlési napló - 1997. évi őszi ülésszak
1997. október 20 (312. szám) - A Magyar Köztársaság 1998. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - IVANICS ISTVÁN (Fidesz):
1949 A világban végbement fejlődé si irányok szerint sokkal nagyobb jelentősége lesz a humán erőforrásnak, a környezet állapotának a működő pénztőkéhez viszonyítva, mint napjainkban, vagy mondhatjuk, hogy már jelenleg is döntőbb, mint a pénzforrás sima bevitele. A humán erőforrás színvonal a és a környezet szélesen vett állapota, a természeti és infrastrukturális feltételek együttesen nagyrészt meghatározza az életminőséget. Ma már ezzel kell mérni egy adott társadalom színvonalát. Természetesen nehéz pénzügyileg számba venni a szolgáltatáso k elérhetőségét, a szervezettség színvonalát, vagy hogy jól működike az országközösség, vane nemzeti felelősség, régióöntudat és sok egyéb mechanizmus, melyek a globális verseny megvívásában nélkülözhetetlenek. Ezeket a tulajdonságokat tudatosan kell épí teni, és legfőképpen nem lehet a társadalom jövedelemújraelosztását oly mértékben hagyni eltorzulni, eltorzítani, hogy az a működés gátjává váljon. Ma megvan ez a veszély. Az egyes tárcákat megvizsgálva világosan látható, hogy különböző koncepciók szerint különböző színvonalon foglalkoznak a fejlesztéssel. Például kevés jele mutatkozik az egységes, átgondolt régiófejlesztésnek, a szisztematikus országépítésnek. Az ilyen törekvéseket eleve szétszabdalja az újra burjánzó kliensrendszer, a tárcák közötti elle ntét, az inkompatíbilitás, a fiskális szemlélet, hiába épülnek ki a gazdaság olyan elemei, mint a közbeszerzés, közraktározás, kockázati tőketársaságok, kockázati tőkealapok, régiófejlesztési részvénytársaságok és a többi. Ezek működése nem piacszerű, mert úgy nyúlnak a köz zsebébe, hogy az mellékessé teszi tényleges céljaikat, elvesztik célra orientált szerepüket. Nincs összehangolás az alrendszerek között, ezért az infrastruktúra kiépítése is fogyatékos, sokszor féloldalas - igaz, sok mindent rá lehet fog ni az idő- és forrásigényre. Azonban az ÁSZjelentés is kiemeli, hogy az éves és a hároméves időszakra vonatkozó előrejelzések kialakításánál a kormányzati szervek között érdemi koordináció, együttműködés nem valósult meg. Elgondolkodtató, és mindannyiunk nevében mondhatom, hogy nem is tartható ez az állapot. Az életminőség figyelembevétele csak olyan újszerű környezeti értékeléssel jöhet létre, ahol az energiaellátás, a hulladékgazdálkodás, az egészségügyi, a rendfenntartó, a képviseleti ellátórendszer és legfőképp az oktatás, a szolgáltató infrastruktúra számba van véve, paramétereivel jellemezve. Ebből kiindulva lehet a prognózisokat kialakítani, megfelelő erőforrásallokációt létrehozni. Ebbe a folyamatba a kliensrendszer nem fér bele, de az adott terüle ten élők tényleges együttműködése nélkülözhetetlen hozzá. Az ÁSZvizsgálat a felhalmozási kiadásoknál megemlíti, hogy egyes esetekben az előirányzatokat nem alapozták meg a szükségletek felmérésével. Ebben a vizsgált esetben egy költségvetés által finanszí rozott intézményről van szó. De vajon hogy néz ki ez a kérdés egy adott régió fejlesztése esetén? Például nyugodtan vehetünk két jellemző esetet, a kiskunsági homokhátság vízellátásának a projektjét és a jelenleg sikerre ítélt nyugatdunántúli fejlesztést, amely a Phareprogram részévé vált. Az egyik esetben eleve nem találkozott a kormányzati szándékkal ez a fejlesztési kérdés a kiskunsági homokhátság vízellátásánál, ezért éveken, majdhogynem mondhatjuk, hogy most már évtizedeken át csak a jelentésgyártás, a különböző vizsgálatok és egyéb melléktevékenységek töltötték ki az időt. A NyugatDunántúl esetében, mivel részben európai uniós pénzeket lehetett igénybe venni, így a magyar állam sem tántorodott el attól a szándéktól, hogy milliárdos nagyságrendben tu djon áldozni egy olyan régiónak a fejlesztésére, amely mindenki által köztudottan sokkal előrébb, sokkal jobb helyzetben van az ország többi részénél. Természetesen örülünk neki, hogy sikerül egy ilyen projektet megvalósítani a NyugatDunántúlon, de elgond olkodtató, hogy ennek a felével vagy esetleg a harmadával is el lehetett volna érni, hogy egy egész országrész életminősége, hosszú távú lehetőségei gyökeresen jobbra forduljanak a Kiskunság esetében. Azért is elgondolkodtató ez, mert egy lehetőséget veszí tünk el azzal, hogyha nem próbáljuk megelőzni az Európai Unióba való csatlakozásunknál azokat a piacszabályozási kritériumokat, amelyek ránk fognak zúdulni, vagyis az olyan előnyöket, amelyek már később nem hozhatók be.
