Országgyűlési napló - 1997. évi őszi ülésszak
1997. október 16 (311. szám) - Az ülésnap megnyitása - "Családpolitikai vitanap" című politikai vita - ELNÖK (dr. Áder János): - DR. KÖKÉNY MIHÁLY népjóléti miniszter, a napirendi pont előadója:
1822 Rendkívül éles vitákat vált ki, ha abban a kérdésben kell állást foglalni, hogy a lakosság, illetve a családok hány százaléka is számít szegénynek, hány százalékuk él a létminimum alatt. Sok esetben egymással össze nem vethető számítási módokból vezetnek le következteté seket, amelyeket azután általános érvényűként hangoztatnak. Esetenként még a legalapvetőbb fogalmak tartalmában sem tudnak a különböző szakértői körök megállapodni. Ebből fakadóan a legkülönbözőbb számadatok látnak napvilágot. A KSH - minden ellenkező híre szteléssel szemben - nem hagyott fel a létminimumszámításokkal, amelyeket egy korszerűsített metodika alapján végeznek el és tesznek közzé negyedévenként. Az egyes szakértői körök által tényként elfogadni javasolt 4050 százalékkal szemben a KSH számítása i szerint a lakosság 25 százaléka élt létminimum alatt. A mértékekben mutatkozó nézetkülönbségek ellenére tény, hogy 1995 óta a szegénység kérdésében tapasztalható folyamatok több szempontból is figyelemre méltóak. Egy részüknél megerősödtek a szegénységbő l való kilábalás esélyei, más rétegeknél azonban a szegénység tartós jelenléte és elnehezülése tapasztalható. Ez utóbbiak körében a szegénység igen gyakran etnikai jelleget ölt. A magyar családokat jellemző legfontosabb demográfiai mutatókat most nem ismét elném, helyette két dologra szeretném ráirányítani képviselőtársaim figyelmét. Először: komoly szakismeret hiányát tükrözik azok a vélekedések, amelyek a most hivatalban lévő kormányt okolják az egyes demográfiai mutatók kedvezőtlen alakulásáért. Nem tudun k azonosulni ilyen tartalmú véleményekkel. Legfőképpen azért nem, mert a legtöbb demográfiai mutató egy széles időtávot átfogó folyamat eredményeként alakult ki, többnyire olyan tényezők hatására, amelyekre a hivatalban levő kormányoknak nincs közvetlen rá hatása. Ismét egy közismert példára hivatkoznék: hazánk születési mutatóival az európai középmezőnyében foglal helyet, megelőzve több fejlett állapot, noha az utóbbiakban a miénknél jóval bőkezűbb családtámogatási rendszerek működnek és az életszínvonal is magasabb. Másodszor: hosszú évek után végre kedvező jelenséggel is találkozhatunk, amikor a lakosság egészségi állapotát, a demográfiai jellemzőket értékeljük. Ezek közvetlenül érintik a családok mindennapi életét is. Nevezetesen, az elmúlt évek egyik leg aggasztóbb jelensége az volt, hogy szemben akár a nyugati vagy akár a környező országokkal, nálunk - és elsősorban a férfiaknál - drámaian csökkent a születéskor várható élettartam. Az elmúlt három év adatai azt bizonyítják, hogy ez a kedvezőtlen tendencia megállt, sőt, javulás észlelhető. Évről évre fokozatosan csökken a koraszülések száma és aránya, bár még messze vagyunk a skandináv mutatóktól. Nem növekszik a terhességmegszakítások száma, és jelentős eredmény a csecsemőhalandóság 10 ezrelék alá szorítás a. Nincs okunk azonban elégedettségre, ha a születések számát nézzük, ez ugyanis az elmúlt évek tendenciáját folytatva tovább csökken. A születési arány Budapesten a legalacsonyabb, 8,2 ezrelék, és a gazdaságilag hátrányosabb helyzetű területeken magasabb. A lakosság és a családok összetétele ezek következtében jelentősen megváltozik, csökken a gyermekek száma és nő az idősek aránya. Újra kell tehát gondolunk, hogy melyek is a család jelenlegi feladatai, lehetőségei a családtagok egészségének őrzésében, egé szségi problémáinak kezelésében, és hogyan tudja őket támogatni a kisebb és a nagyobb közösség, a társadalom. Ez szabja meg az állami szerepvállalás új irányait is. Ami az egészségügyi kérdéseket illeti: a háziorvoslás kialakításának egyik célja éppen az v olt, hogy partneri viszony alakulhasson ki a család és az orvos között, aki nem az egyedi betegséget, de még nem is csak a beteget, hanem szükség szerint a családot kezeli, ismerve annak gondjait és lehetőségeit. Az otthoni szakápolás fejlesztésének egyik fő célkitűzése egy családközpontú szolgáltatás kialakítása, elősegítendő, hogy a betegek családjuk körében kaphassanak szakszerű ápolást, amikor már nincs feltétlenül szükségük kórházi ellátásra. Az új egészségügyi törvényben is szerepel az a ma már egyre jobban terjedő ellátási forma, amelyben a végső állapotban levő, haldokló beteg számára a hospice nyújt humánus és szakszerű segítséget. Ez nem pusztán egészségügyi kérdés, hanem segítség a családok számára a haldokló beteg ápolása kapcsán óhatatlanul jele ntkező fizikai és lelki terhek megoldásában.
