Országgyűlési napló - 1997. évi őszi ülésszak
1997. október 15 (310. szám) - A Magyar Köztársaság 1998. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - DR. BOGÁR LÁSZLÓ (MDNP):
1759 tehát ma gyarul: az emberjavak előállítására fordított kiadásoknak - a csökkentése. Így vált aztán, azt gondolom, egyszerűen a történelmi rossz szinonimájává az állam, és így válik természetesen a történelmi jó szinonimájává az államtalanítási folyamat, méghozzá au tomatikusan. Az előttünk fekvő költségvetési törvényjavaslatot is áthatja ez a szemlélet, és érzékelhető büszkeséggel sorolja is azokat az adatokat, amelyek az államtalanítás előremutató tendenciáit jelzik. Pedig, tisztelt képviselőtársaim, hogyha picit el emelkedünk ezeknek a megközelítéseknek a hétköznapi szintjétől, és megkíséreljük egy kicsit ideológiai tabuk nélkül szemügyre venni ezt a problémát, akkor érdekes felfedezéseket tehetünk. Lássuk először "a globális verseny éleződik" állítást, ami a gondola tmenet kiinduló feltételezése. Úgy gondolom, nem érdektelen tisztázni, hogy az a logika, amit itt versenynek nevez, éppen fordítottja annak, amit a klasszikus közgazdaság versenyként említ, hiszen a világban ma a verseny fő terepe az az érintkezési felület , amely egyfelől a multinacionális vállalatok, másfelől viszont a nekik beszállító kis- és középvállalatok százezrei, különböző érdekvédelmi szervezetek és nemzetállamok kormányai között alakul ki. A versenyt magát, a verseny aktusát pedig az a folyamat je lzi, amelynek során ez utóbbiak próbálják túllicitálni egymást annak érdekében, hogy megszerezzék, illetve fenntartsák az előbbiek, tehát a multinacionálisok jelenlétét az életviláguk színterein. És mivel ezek a struktúrák gyakorlatilag, tehát a multinacio nálisok ma már inercia nélkül mozognak a világtérben, így lehetőségük van arra, hogy egyre olcsóbban kitermelhető hatalmas új, ha úgy tetszik, munkaerőlelőhelyeket fedezzenek fel, és így a világ többi szereplőire gyakorolt versenynyomás ennek következtébe n állandósul, sőt növekszik. Ezt a versenynyomást sokan hajlamosak úgy megfogalmazni NyugatEurópában, hogy gyakorlatilag - elsősorban az ázsiai országok - szociális dömping keretében veszélyeztetik ezeket a gazdaságokat. A szociális dömping egyébként egy nagyon beszédes kifejezés, mert arról árulkodik, hogy ezek az ázsiai, roppant sikeres országok csak azért képesek az elképesztő versenyelőnyre, mert a munkaerő, tehát a termelő ember újratermelési költségeit teljes mértékben a család- és háztartásgazdaság ra hárítják át, és ezért lehet olyan imponálóan alacsony a GDPjükön belül az állami költségvetések, és egyáltalán az újraelosztás aránya. Itt két dolgot kell megjegyezni. Az egyik az, hogy félreértések elkerülése végett így tehát nem úgy áll a helyzet, ho gy ezek az ázsiai országok fenyegetik gyilkos versennyel a Nyugatot, hanem természetesen ezekben az országokban megtelepedett multinacionális vállalatok jelentenek, éppen ezen országok viszonyait kihasználva, óriási versenynyomást a Nyugat gazdaságai számá ra. Vagyis az a logika, hogy a világméretű verseny fokozódik - tehát a versenyképességet mindenkinek növelni kell, vagyis keményen takarékoskodni kell főként az állami kiadásokat illetően, és így radikálisan csökkenteni kell a humán javak előállítására for dított összegeket is , nos, ez a globális logika, azt gondolom, egyoldalú és hibás. Hiszen minden jel éppen arra mutat, hogy a hosszú távú versenyképességjavulást éppen azok a társadalmak képesek elérni, ahol az emberjavak előállítására fordított összege k aránya folyamatosan növekvő. Tehát nem arról van szó, hogy az állam újraelosztási szerepének csökkenése önmagában a történelmi jóval azonos. A kérdés ugyanis az, hogy az adott nemzetgazdaságban az emberjavak - éppen a versenyképesség folyamatos növelése érdekében történő - újratermelését főként melyik főszereplő vállalja magára: tehát a családgazdaság, az állami költségvetés, vagy pedig a magánvállalkozás. Az optimálisnak persze olyan megoldás volna nevezhető, ahol a fenti három szektor között főként ott folyik a humán javak előállítása, amelyik a leghatékonyabban tudja ezt elvégezni. Azt gondolom tehát, hogy ez az egész "éljen az élenjáró államtalanítási folyamat!" című megközelítés nem feltétlenül helyes úton jár, a dolgokat ettől egy kicsit pragmatikusa bban kellene végiggondolni, lehetőség szerint ideológiai tabuktól mentesen, és széles társadalmi konszenzussal kellene dönteni arról, hogy végül is akkor melyik szektor lássa el ezeket az emberjavakat újratermelő funkciókat.
