Országgyűlési napló - 1997. évi tavaszi ülésszak
1997. május 20 (270. szám) - Az Országos Rádió és Televízió Testület 1996. évi tevékenységéről szóló beszámoló, valamint az Országos Rádió és Televízió Testület 1996. évi tevékenységéről szóló beszámolóról, az abból adódó feladatokról szóló országgyűlési határozati javaslat együt... - ELNÖK (dr. Füzessy Tibor): - ZSIGMOND ATTILA (MDNP):
3465 A médiatörvény három lábra állította a közszolgálati rádió és televízió finanszírozását. Az egyik láb a készülékhasználati díj, amit a hallgat ó, néző fizet. A másik láb a koncessziós díj, amelyet a kereskedelmi adók fizetnek a frekvenciáért. A harmadik láb a műsorterjesztési díj, amelyet a költségvetés fizet évente, automatikusan. Gondolom, tudják, hogy a három ponton megtámasztás, alátámasztás a legbiztosabb. De azt is tudniuk kell, hogy ha egyik lábát kicsavarják, kitörik - finomabban: elvonják , felborul minden. Sebaj, a mindenható költségvetés milliárdokkal gazdagodik! - legalábbis látszólag. A Néppárt ugyanis meg van győződve arról, hogy ig azi megtakarítást - ha nem is mindjárt holnap - a törvény végrehajtásával lehetne elérni, de ezek után talán mondanom sem kell: ezt a kormány meg sem kísérelte. Meg sem kísérelte, és most ahelyett, hogy végre megoldást keresne és találna arra, hogy a rádió és televízió hogyan szabadulhatna meg súlyos adósságától, ehelyett még törvényes kötelezettsége alól is ki akar bújni. De nézzük csak a még újabb fejleményeket! A kulturális bizottság már tárgyalja a Rádió kuratóriumának jelentését is. Ez a jelentés sem h ízeleg a kormánynak, különösen a Pénzügyminisztériumnak nem. És lássunk csodát: a Pénzügyminisztérium képviselője a bizottsági ülésen elhangzott hozzászólásában a kuratóriumot rágalmazással vádolta, és ezért perrel fenyegette meg. Hol élünk, hölgyeim és ur aim? Mire vetemedik egy minisztérium és képviselője? Ilyenre még nem volt példa, de ne is legyen! A költségvetési bizottság nem támogatja a kulturális bizottság határozati javaslatát, amelyben mind a kormányt, mind az Országos Rádió és Televízió Testületet felhívja a médiatörvény teljesítésére, a határidők betartására. Ezt nem támogatja a költségvetési bizottság a kormányt érintő kritika miatt. Nesze neked autonómia, nesze neked sajtószabadság, nesze neked demokrácia! Veres János képviselőtársam, a költségv etési bizottság szocialista alelnöke pedig figyelemre méltó megállapítást tesz a Világgazdaságban. Idézet: "A parlament költségvetési szakemberei és a médialobby között a törvény elfogadása óta folyik a vita az állami támogatás mértékéről." - Idézet bezárv a. Kérdezem: miért a törvény elfogadása óta? Hol volt a költségvetési bizottság, hol volt a Pénzügyminisztérium a törvénykészítés több mint egyéves munkája, vitája során? Ismét mondom: a rádiózásról és televíziózásról szóló törvényt nem az ellenzék csinált a suttyomban, illegalitásban, hanem a kormánypártokkal együtt. Önök hibáztak, és pénztártól távozás után reklamálnak! Ami pedig azt illeti: vita legfeljebb a felébredt költségvetési szakemberek és médiaszakemberek között folyik, ellenkező esetben ugyanis k öltségvetési lobbyról beszélhetnénk. Összegezve: keserű, de tanulságos történet a törvény első éve. Ami pedig az Országos Rádió és Televízió Testület hátrányos helyzetű csecsemőkorát illeti: az kemény harc a sajtószabadságért. A Néppárt törvénytisztelő kor mányt, a törvényeket - a médiatörvényt is - betartó és végrehajtó kormánykoalíciót és ennek segedelmével eredményes munkát kíván az Országos Rádió és Televízió Testületnek, bízva abban, hogy a továbbiakban nem áll majd hadilábon a határidőkkel sem. A Néppá rt a konszenzusos jelentést elfogadja, és elfogadásra ajánlja a tisztelt Háznak. Mondandóm elején azt mondtam: a törvény a rádióhallgatókért és a televíziónézőkért szól. Tisztelt Ház! Tisztelt Rádióhallgatók és Tévénézők! Ilyen kormányműködés mellett a tör vény valódi eredményeire még várniuk kell. És miközben erre a beszédre készültem, eszembe jutott a Magyar Távirati Iroda. Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatosan elmondjak egy tízéves viccet. A vicc úgy szól, hogy két veterán beszélget a Vörös téren, és azt mondja az egyik a másiknak: Mondd, Iván Szergejevics, megérjük mi a kommunizmust? Mire a másik azt mondja: Nem tudom, Dunnya Danyilovics, de a gyerekeket nagyon sajnálom.
