Országgyűlési napló - 1997. évi tavaszi ülésszak
1997. március 4 (250. szám) - A hadigondozásról szóló 1994. évi XLV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - LÁNYI ZSOLT (FKGP): - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - DR. SEPSEY TAMÁS (MDF):
1134 Csépe Béla képviselőtársam foglalkozott már a külföldön élő hadiözvegyekkel, hadirokkantakkal, kivéve a hadiárvákat. Meggyőződésem, igen tisztelt képviselőtársaim, hogy ezt a kérdést nagyon alaposan és nagyon méltányosan meg kell oldanunk és át kell gondolnunk. Ha a kárpótlási törvények nem tettek különbséget külföldön vagy belföldön élő kárpótlásra jogosult között, akkor a hadigondozásról szóló törvény sem tehet különbséget, hogy azok, akiket egykoron a magyar állam köteleze tt arra - és jól tudjuk, hogy egy idő után halálbüntetés terhe mellett, hisz a katonaszökevényeket statáriális bíróság elé állították és kivégezték , hogy vonuljanak be és harcoljanak. Akkor a magyar állam nem teheti meg, hogy a második világháború elvesz tését követően a szomszédos országokhoz csatolt területeken élő egykori magyar katonák, akik megrokkantak, egykori magyar katonák özvegyei, illetőleg a hősi halottak árvái a magyar államtól semmiféle juttatást ne kapjanak. Különbséget tennénk akkor ugyanis katona és katona között utólag, és ez a magyar államnak, a magyar nemzetnek a jó hírnevét nem öregbítené. Nyilvánvalóan nem nagy a létszám. És e kérdés ismételt elutasítása, elképzelhető, hogy néhány száz millió forinttal nem csökkentené az ország kincstá rának pénzforrásait, de mégis - úgy gondolom - mérhetetlen erkölcsi kárt okozna az országnak. Ezért kérem képviselőtársaimat, hogy a 10. pont alatti javaslatomat - amely a határokon kívül élők számára is biztosítaná ezt az egyösszegű térítést, és ezzel meg oldódna, nem hosszú távú járadékot adna, hanem egy általános átalánykártérítéssel rendezné ezt kérdést - kérem, hogy támogassák. A 11. pontban, tisztelt Országgyűlés, sokak számára lehet, hogy nem szimpatikus javaslatot tettem. Nevezetesen az igénybejelen tésnek - ami az utólagos egyösszegű térítésre való jogosultság iránti igényt jelenti - jogvesztő határideje legyen. Ezt mertem megtenni azért, mert néminemű tapasztalatot szereztem a kárpótlási igények elbírálásakor, és határozott meggyőződésem, hogy a vég telenig nem lehet ezt a kérdést lebegtetni. Az államnak is tudnia kell, milyen összeggel kell neki helytállni az egykor sérelmet szenvedettekkel szemben. Nem háromhónapos, nem négyhónapos határidőről van szó, egy viszonylag hosszabb határidőről, nevezetese n ez év végéig nyújthatnák be az igénylők kérelmeiket. S aki ezt a határidőt nem teljesíti, annak számára ez jogvesztő lenne, és nem kapna semmit sem. Ez lehet, hogy kegyetlen, és lehet, hogy méltánytalanul hangzik. De a másik oldalon figyelembe kell venni az apparátusok teljesítőképességét, és figyelembe kell venni az államnak azt az előrelátását, hogy bizonyos kötelezettségeket számba tudjon venni, föl tudjon mérni. Úgy gondolom, ez nem ront azon a szándékon, hogy utólagos jóvátételt kapjanak az egykor sé relmet szenvedettek, viszont kellőképpen méltányolja a kormányzati igényeket is. Még egy gondolatot ha megengednek, tisztelt képviselőtársaim, a bizonyítással kapcsolatban. Magam is a hozzám megküldött panaszos levelekből, hozzám forduló egykori hadirokkan tak, hadiárvák, hadiözvegyek panaszából érzékelem, és nem tudom elfogadni, hogy az államigazgatási hatóságok igen mereven, igen szigorúan értelmezik a törvényi előírásokat. (19.40) És elutasítanak minden olyan kérelmet, amit az illető nem tud az elejétől a végéig okirattal bizonyítani. Elképesztő esetek jutottak a tudomásomra. Amikor az illető, aki gyermek volt, igazolja, hogy az édesanyjától megvonták a hadiözvegyi ellátást, mert túllépett egy bizonyos jövedelemhatárt, illetőleg egy másik esetben 30 aranyk orona, vagy mennyi aranykorona nagyságú földterületnek volt a tulajdonosa, és követelik, hogy bizonyítsa azt is, hogy tőle meg megvonták a hadiárvai ellátást. Holott köztudomású, hogy ezek az ellátások egységesen lettek megállapítva, s amennyiben a hadiözv egytől megvonták, úgy a hadiárvától is megvonásra került. Ez így volt. Hisz a jövedelemhatár mind a két személyre igaz volt, hisz a gyermek a hadiözvegynek az eltartásában él. Nagy mértékben tudnék támogatni olyan javaslatot, amely a bizonyítási terhet meg fordítaná. Elegendő lenne a jogosultnak bizonyítani, hogy ő egykor részesült ellátásban. Azt, hogy megvonták tőle, a megvonás tényét az államnak kellene bizonyítani. Nem olyan rossz egyébként az én tapasztalataim szerint az okirati bizonyításnak a lehetősé ge. A községekben vezették azokat a
