Országgyűlési napló - 1996. évi őszi ülésszak
1996. szeptember 11 (199. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - RUSZNÁK MIKLÓS (KDNP):
190 is könnyen üresfejű és alávaló demagógok hálójába esik, akik az állam szekerét a szakadékba viszik, és a népet népérdekek elleni cselekvésre tudják biztatni. Különösen a demokráciában igaz ez a szállóige, hogy minden népnek olyan kormánya van, amilyet me gérdemel. Eldurvult erkölcsű népet egy kiváló személy vagy egy szellemileg és erkölcsileg kiművelt csoport sikeresebben kormányozhat, mint maga az ilyen nép. Önmaga sikeres kormányzására csak művelt és erkölcsös nép képes. Montesquieu szerint a demokrácia alapja egyenesen az erény. Ezen nem erkölcsi vagy vallási erényt ért, hanem polgári értelemben vett erényt, tehát a hazának és az egyenlőségnek szeretetét. Egyetlen rendszernek nincs olyan nagy szüksége példát adó magas eszményekre, mint a demokráciának, m ert benne nem a kevesek, hanem a sokaság alakítja ki a közakaratot. A demokráciában magának az egész népnek kell eltelve lennie a közjó iránti áldozatkészségtől, a magas eszmények adta hevülettől, s attól a tisztelettől, mellyel a kormányzói képességekkel bírókra feltekint, rájuk ruházván a közhatalmat. Minél bonyolultabbá válik a politika, minél több életviszonyra hat ki az állam akarata, annál lelkiismeretesebb ítélőerőt, annál pontosabb tájékozódást igényel. Itt lép előtérbe a nép szellemi és erkölcsi ne velésének fontossága, a nyíltságának, a vitáknak és a sajtó szabadságának és lelkiismeretességének fontossága. A demokráciát ugyanis veszedelmes kerítők veszik körül. Ott settenkedik körülötte a demagógia, amely az utolsó népszerűségének hízeleg. Ott lesel kedik a hazugság, hiszen a sokaság rendszerint lusta az igazság kinyomozására és aranyigazságnak veszik a nagyszájú kleónok vádjait és mocskolódásait. Ott feni rá tőrét a terror, a többség ugyanis hajlandó elnyomni a kisebbséget, a kisebbség viszont terror ral véli pótolni azt, amit a törvényes versenyben elvesztett. Ott ássa a demokrácia lába alatt a buktatót a dilettantizmus, a nagyszájú értelmetlenség, a szakértelem hiánya, amely alkalmatlan embereket fontos posztokra állít és a tanulatlanságot gátlástala n bátorsággal ruházza föl, amely a tömeg, az összeverődött csoportok lármás követelőzésével akarja lerontani a népnek törvényes akaratkijelentéseit. A legnagyobb veszély, amely a demokráciát fenyegeti, éppen a felelőtlenség, melyet a lelkiismeretlenség sz ül és a tudatlanság bátorít. A felelősség érzése a sokaságban megoszlik. Az egyén a sokaságban a cselekvés felelősségének már olyan csekély részét tulajdonítja magának, hogy a sokaságban az egyéni felelősség szinte egészen megsemmisül. Aki pedig a felelőss éget nem érzi, az kinyitotta a kaput a legalávalóbb cselekedetek előtt is. Ezekkel a kerítőkkel szemben kell a nép lelkiismeretének ébren őrt állnia a műveltség és az erkölcs eszméivel. Mert amikor napirend utáni hozzászólásomat úgy kezdtem, hogy a demokrá cia lényege műveltség és a tiszta erkölcs, akkor most az iskolaév kezdetén nem szabad megfeledkeznünk a pedagógusokról, az óvónőkről, a tanárokról s mindazokról, akik a felnövekvő nemzedéket oktatják, és az Európai Unióhoz való csatlakozás reményében alapv ető műveltségre tanítják. Olvasom az egyik újságban, hogy leértékelődött napjainkra a műveltség. Ez sem könnyíti meg azoknak az életét, akik komolyan gondolják, hogy valamiféle tudást akarnak a gyermekek fejébe töltögetni. Itt a tanév elején jó lenne a nyá ri szünetet követően a tervezhető jövő tudatával kezdeni. Ehelyett fokozza a rossz közérzetet az a sokféle bizonytalansági tényező, amely a naponkénti gondokra még rárakódik. A holtfáradtan hazaérő óvónőt, tanítót, tanárt a médiumok ezerféle hírrel bombázz ák: emelkedik a kötelező óraszám, de hogy mennyivel és mikortól, az a hírek és cáfolatok halmazából már nehezen bogozható ki. Tudjuk, elbocsátások várhatók, beszélnek 30 ezerről, 20 ezerről, aztán mondják, hogy ez a szám eltúlzot t. Csak annak közülük lassan már senki nem ad hitelt. Elcsépelt dolog a nemzet napszámosát emlegetni, és nemcsak azért, mert egy magára kicsit is adó napszámos ennyiért közelébe sem menne a munkának. Amikor ez a szólás keletkezett, a tanítók, tanárok javad almazásuk alacsony volta ellenére legalább valamilyen társadalmi megbecsülést élvezhettek. Mára ez is eltűnt. Az iskola a társadalom indulatainak gyűjtőszelencéjévé vált. Hozzájuk lehet emelt hangon szólni, szülőnek, gyereknek, hivatali felettesnek egyarán t. Nem kétséges, sajnos, vannak köztük olyanok, akik
