Országgyűlési napló - 1996. évi tavaszi ülésszak
1996. június 4 (184. szám) - A magyar közlekedéspolitikáról és a megvalósításához szükséges legfontosabb feladatokról szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - PAPP PÁL (MSZP):
4273 Tudni kell azt is, hogy például a vasútnál, de más közlekedési ágazatokban igen hatékonyan működő jóléti intézmények vannak. A vasútegészségügy témakörében éppen ezekben a napokban lehet újabb impulzusokról értesülni a sajtóból. Én azt hiszem, hogy elérkezett az idő, amikor az itteni tulajdonviszonyoknak a rendezése talán végre megoldhatóvá válik. De működtek önsegélyező egyesületek, működtek biztosító intézetek, és pontosan akkor, amikor például a társadalombiztosítás átalakításáról beszélünk, én úgy gondolom, hogy ezekről az intézményekről mint progresszív hagyományú intézményekről kell megemlékeznünk, amelyek különböző gazdasági és politikai kurzusváltásokat túléltek, és most már ezek előnyeinek a kiaknázása lehetne a legfőbb feladatunk. Egy k épviselőtársam említette volt a hozzászólásában, hogy nagy baj van a közlekedésben. Én úgy gondolom, hogy abban a vonatkozásban nincs baj, hogy ez a 250300 ezer ember nap mint nap legjobb tudása szerint és lelkiismeretesen elvégzi a feladatát. Abban a von atkozásban lehet talán baj, hogy ezekről az emberekről gondoskodni kell, és a róluk való gondoskodást is a közlekedéspolitikának ki kell fejeznie. Olyan játékszabályokat kell alkotnunk, olyan működési feltételeket kell létrehoznunk, amelyek között ezek az emberek tehetségük legjavát adhatják, mert ellenkező esetben tulajdonképpen szebbnél szebb koncepciókat gyárthatunk, de maholnap nem nagyon lesz, aki ezeket megvalósítsa. Tisztelt Képviselőtársaim! Sajátos módon és nemcsak abból kiindulva, hogy egyébként é n a külügyi bizottságban dolgozom, hadd említsem meg, hogy a közlekedésre és a közlekedéspolitikára a külpolitikának is befolyása lehet. Én nemcsak olyan direkt esetekben, mint például az, hogy a jugoszláv embargó következtében a MÁVot mintegy 1012 milli árd forintnyi tranzitfuvardíjkiesés érte, vagy hogy a jugoszláv államvasutak tartozása az embargó következtében gyakorlatilag befagyott. Ennek a fordítottja is érvényes lehet, hiszen az újjáépítésben Horvátországban és másutt a MÁV is közreműködhet és ez gyakorlatilag az itteni fellendüléshez is hozzájárulhat. De talán elmondanám, hogy egy külpolitikai összefüggés volt az is, amikor 1994. decemberében az EBEÉ értekezleten, ami ugye ezen az értekezleten alakult át EBESZszé, a belvárosi tömegközlekedésnek a lassítása vagy a helyettesítése formájában a körvasútsoron történt például a 7es busz forgalmának a lebonyolítása. És igenigen kedvező visszhangra talált akkor az utazók körében az, hogy míg a 7es busz különösen csúcsidőben a Kelenföldi pályaudvartól a másikig, a Budapest Keleti pályaudvarig történő utat 40 perc, háromnegyed óra alatt teszi meg, addig a körvasúton például, ami megvan, és amihez az eszközök is megvannak, ugyanezt a távolságot 1012 perc alatt meg lehet tenni. Tehát gyakorlatilag azt akar nám ezzel mondani, hogy nemcsak pénzen, hanem hozzáálláson is múlhat sok minden. Vagy ami a magyar vasúti járműgyártást illeti, azt hiszem, hogy több alkalommal tapasztalhatták képviselőtársaim is, hogy ez a járműgyártás is a kor elvárásainak és színvonalá nak megfelelő eszközöket képes előállítani. (17.50) Még egy aspektusról szeretnék szólni, ez pedig az értékeknek a megőrzése. Úgy gondolom, egy közlekedéspolitikában ez is egy nagyon fontos momentum kell, hogy legyen. Az értékek megőrzését én értem mind a közlekedési eszközök, mind pediglen a közlekedési útvonalak vonatkozásában. Az eszközök tekintetében egy néhány mondatos szubjektív kitérőt engedjenek meg nekem, és ez a kitérő, ez nem a vasútról, hanem a hajózásról szól. Gyerekkoromban Budapest Belvárosáb an, a Dunaparton laktunk, és ott nap mint nap láttam a Dunán közlekedő gőzhajókat. Nem kellett a feliratukat elolvasnom, már a formájukról messze ismertem mindegyiket: Szent Istvánt, Deák Ferencet, Dunaföldvárt, Petőfit, a Szabadságot vagy lánykori nevén a Zsófia főhercegnő nevezetű hajót, aminél szebb lapátkerekes gőzhajó, azt hiszem, nemigen közlekedett a Dunán. Ezek a hajók áldozatul estek - úgymond - a gazdasági racionalitásnak. És a dolog tragédiájához hozzátartozik, hogy a hatvanas évek végén, a hetv enes évek elején, amikor pedig hogyha néhány évet is akár, valóban csak néhány évet túléltek volna, akkor ennek a gőzhajóflottának csodájára járna ma talán
