Országgyűlési napló - 1996. évi tavaszi ülésszak
1996. május 21 (177. szám) - Az egészségügyi ellátási kötelezettségről és a területi ellátási normatívákról szóló törvényjavaslat általános vitája - SZABÓ GYÖRGY népjóléti miniszter:
3395 magyar egészségügy alig több mint egyharmadát költi állampolgáraira, mint a tőlünk alig fejlettebb Portugália. Olyannyira nincs, hogy kevesebbe t költünk, mint a dúsgazdagnak igazán nem mondható Mexikó. Olyannyira nincs, hogy az egészségügyi intézményekre, - tehát nem az egész egészségügyre - a ráfordított kiadások reálértéke 199094 között, mértékadó számítások szerint 30%ot meghaladó mértékben csökkentek, azaz nagyobb mértékben, mint a bruttó össznemzeti terv. Olyannyira nincs, hogy az ország kórházai 1995. végére több, mint 6 milliárd forint adósságot halmoztak fel és annyira nincs, hogy a tavalyi statisztikák tanúságai szerint az egészségügybe n dolgozók fizetése alig érte el a versenyszférában dolgozók bérének kétharmadát, ennél többet keresnek a hulladékiparban. És itt meg kell állnom egy pillanatra. Szeretném kijelenteni, hogy hálapénz ide, hálapénz oda, a magyar orvosok és egészségügyi szakd olgozók hivatásszeretete, elkötelezettsége az a zománc, amely összefogja még a gyógyítás repedező rendszerét, méghozzá nemzetközileg is elismerten magas színvonalon, és ezért köszönet és tisztelet mindannyiunktól kijár. De nem elfogadható, hogy a legmagasa bban kvalifikált és talán legfelelősségteljesebb munkát végző szakma dolgozói a bérlisták végén kullognak. Nos, tisztelt képviselőtársaim, ezek az igazán komoly dolgok, amivel szembesülnünk kell. Tisztelt elődöm valahogy úgy fogalmazott: a magyar egészségü gy életmentő műtétre szorul. Igaza volt. A kérdés az, merünke végre vágni. Vágjunk hát, mondják sokan, na de ne ekkorát! Rögtön tízezer ágy! Ezt nem viseli el az egészségügy. A betegek az utcára fognak kerülni, nem vesszük figyelembe a magyar nép kivétele sen rossz egészségügyi állapotát, hangzik a kritika, és nem szabad elmenni mellette. Lehete tehát ekkora, vagyis radikálisnak mondott leépítést egy ütemben végrehajtani - fogalmazódik meg a második alapvetőnek mondható fölvetés. Nos, ahhoz, hogy ezt megvá laszoljuk, néhány kérdést ismételten fel kell tennünk magunknak. Ha igaz, hogy a kórházak által kimutatott betegforgalom a torz és nem ellenőrzött teljesítményösztönzés miatt a valóságosnál magasabb értéket mutat, ha igaz, hogy az ágyak nem kis részén szoc iális és nem orvosi okok miatt fekszenek, és ha mindamellett az ágyak átlagos kihasználtsága még így is alig 70%os, akkor kérdezem én, igaze hogy nincs ekkora fölösleg. Az előterjesztés azt állítja, hogy van. Mert hogy az ország egészét tekintve, tízezer ágy leépítését, átalakítását ajánljuk a törvényhozásnak, az valóban nem a javaslatban bemutatott és az ellátási szükségletek meghatározásához ajánlott képletből, számítási módszerekből fakad, hanem az az előterjesztők szakmapolitikai álláspontja, éppen az előbb elmondottakra alapozva. A javasolt számítási mód a kapacitásszükségletek, vagy másik oldalról nézve, a leépítendő fölöslegek területenkénti, megyék közötti megoszlását kísérli meg objektív módon meghatározni. És ha igaz, hogy egyenlő mércével mérve az egyik megyében bizonyos ellátási hiányok mutatkoznak, a másikban pedig 1518%os fölösleg, akkor bizony a tízezer ágynak is igaznak kell lenni. Mégis - mondták a javaslat azon bírálói, akik a nagyságrendet elfogadják, de az ütemet túl gyorsnak tartják - nem volnae jobb, ha időben elnyújtva, mondjuk 23 év alatt hajtanánk végre a leépítést. El kell ismerni, lennének előnyei, hiszen a javasolt változások által hátrányosan érintett egészségügyi dolgozók, intézmények jobban fel tudnának készülni, csökkenthe tők lennének a kikerülhetetlen átállási veszteségek. Csakhogy ennek a változatnak is megvan a maga fonákja. Véleményem szerint az elnyújtottabb ütem egyrészt tovább tartaná bizonytalanságban az intézményeket, a dolgozókat, az önkormányzatokat, intézményfe nntartókat, és ezzel dezorganizálná a rendszert. Másrészt, éppen az előbbiből fakadóan, ott keletkezhetnek hiányok, ahol nem kívánatos, és ez valóban a betegellátás színvonalának romlásához vezetne. Azt javaslom tehát, hogy a döntés legyen körültekintő, de ne halogató, hanem határozott. Tisztelt Képviselőtársaim! Remélhetőleg az eddig elmondottak is alátámasztják, hogy nem a gazdasági gondok kényszerének ellátást szűkítő törekvéseit tervezzük. A pénzügyi hiány persze nagy úr, de csak abban az értelemben, ho gy az átalakítás, a kapacitások szabályozása tovább már valóban nem halogatható. Illetve lehetséges, ha megemeljük az élőmunkát már most is túlterhelő járulékok mértékét, növelve ezzel feketegazdaság terjedelmét, mint arról már napirend előtt is tettem rá utalást, vagy drasztikusan szűkítjük a térítésmentesen igénybe vehető szolgáltatások körét, vagy növeljük a lakossági önrészvállalást, a fizetésszolgáltatások terjedelmét, vagy mondjuk működtetjük a rendszert
