Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. szeptember 12 (105. szám) - A felsőoktatás fejlesztésének irányelveiről szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - DR. KOVÁCS KÁLMÁN (KDNP):
283 és aki ismeri ezt a képzési formát, meg kell g ondolnia , hogy a postsecondary képzésnek mely formáit és milyen módozatait vegyük be a felsőoktatás fejlesztésébe, és melyeket tekintsünk szakképzésnek; hiszen ezt már Dobos Krisztina elmondta, itt zömében az első szakma megszerzéséről van szó. Az esti é s levelező tagozattal kapcsolatosan hadd ne említsem meg, hogy a félelmünk nem indokolatlan; nevezetesen, hogy majdan esti és levelező képzési formákban, az állam kivonulásával, kisebb költségráfordítással látszatdiplomákat, szakmai tudással nem megalapozo tt diplomákat kívánunk adni, ezáltal a szakmai színvonal ugyan jelentősen csökkenni fog, de meglesz a diplomások száma. Ezt nem tartjuk járható útnak. Azt látjuk járható útnak az esti, illetve levelező képzésben, amikor a már megszerzett diploma esetében t ovábbi diplomákat szerez meg valaki, vagy kiegészítő ismereteket szerez és így tovább. Az önálló hallgatói munka szükségességén, azt hiszem, senki nem vitatkozhat. Egy leépülőben lévő és egzisztenciális félelmektől, egzisztenciális létbizonytalansággal fen yegetett egyetemi és főiskolai oktatói gárdától nem várhatjuk el, hogy kellőképpen tudják támogatni az önálló hallgatói munkát. Hiszen az önálló hallgatói munka jelentős infrastruktúrát feltételez, és jelentős oktatói plusz terheket feltételez. A kreditren dszerről nagyon sokat beszéltek. Én itt egyetlen veszélyre szeretném felhívni a figyelmet. Próbáljunk nagyon odafigyelni: ha parttalan kreditrendszert, parttalan módon és mindenhová mindenkor, mindenféle módon átszámítható kreditrendszert dolgozunk ki, akk or az ismételten jelentős színvonalcsökkenést fog eredményezni. Hiszen a kreditek és az egyetemek közötti átjárhatóságnak vannak ésszerű korlátai. Azt hiszem, senki nem gondolhatja azt, hogy adott esetben, egymástól távol álló szakok vonatkozásában az átjá rás minden további nélkül megoldható lenne. Szeretnék még néhány szót szólni a tandíjkérdésről. A tandíjak jelenlegi bevezetése rendkívül hibás módon történt. Már elmondtam a parlamentben, de még egyszer elmondom: 1994 őszén a kormányzat választási megfont olásokból az előző kormány által elfogadott és már megkezdett munkálatokat megszakította, akkor olyan ígéretet tett, hogy 1996tól vezetik be a tandíjat - majd puccsszerűen visszahozta 1995 márciusában. Arról nem is beszélve, hogy az eredeti kétezer forint immáron nyolctízezer forintra emelkedett. És még egy nagyon fontos dolgot el kell hogy mondjak: azt, hogy az akkori elképzelésekben a feltételrendszer benne volt. Nem én találtam ki, szíveskedjenek a kormányprogramot megnézni, abban benne van a feltételr endszer kidolgozása. Tehát nem az ellenzéki vagy nem a kereszténydemokrata program megvalósításáról szólok, amikor a feltételrendszerről beszélek, és azt kérem én önöktől számon. Azt a kormányprogramot, amelyet önö k szavaztak meg; nem mi szavaztunk meg. Ebben szerepel a feltételrendszer, a feltételek megteremtése és annak figyelembevétele. Arról nem is beszélve, hogy az eredeti elgondolásban a beszedett tandíjak teljes egészében a felsőoktatás fejlesztését célozták. Mára már ez megszűnt, a felsőoktatás fejlesztése elmúlott, és maradt a költségvetés hiányainak betömködése, pótlása. Nem a felsőoktatásból való elvonással kell a költségvetés egyensúlyát megőrizni. Még egy dologra hadd utaljak: a tanárképzésre és ezzel ös szefüggésben erre a lépcsőzetes - vagy nem is tudom, hogy hogy nevezzük - felépítésre. Nagyon komoly értékek alakultak ki a magyar tanárképzésben, a tanárképző főiskolák gyakorlatában. És nem hiszem, hogy ennek a tanárképzési gyakorlatnak... Arról nem is b eszélve... Egyetlen adatot, egy szegedi adatot hadd mondjak el önöknek: volt szerencsém a bölcsészkar dékánjával beszélni az elmúlt időszakban, ő említette, hogy a bölcsészkaron tanárszakon végzettek legfeljebb 2030 százaléka megy el tanítani, a többiek m ás pályát választanak. Feltételezem, hogy Budapesten ez a helyzet még rosszabb. Ilyen előzmények után és ilyen körülmények figyelembevételével még inkább meggondolandó és még inkább oda kellene figyelni arra, hogy milyen módon, hogy kívánjuk megszüntetni a tanárképző
