Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. november 13 (126. szám) - A fogyasztási adóról és a fogyasztói árkiegészítésről szóló 1991. évi LXXVIII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat, valamint az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat együttes általános vit... - A Magyar Köztársaság 1996. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat, valamint a hozzá kapcsolódó állami számvevőszéki vélemény általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP):
2433 bizonyára ennek az alapítványnak a támogatásáról van szó. S ismét működik a ból ogatás intézménye, államtitkár úr megerősíti szavaimat. (Dr. Kökény Mihály népjóléti államtitkár helyeslően bólogat.) Ennél az alapítványnál is az a helyzet, egy 110 milliós költség volt az elmúlt évben, és most 130 millió van beállítva. Itt tehát működött valamilyen érdekérvényesítés, egy 20 milliós bővüléssel számolhatunk. De azt hiszem, mindenki, aki ismeri az árviszonyokat és a feladat súlyát, azt, hogy most már lényegileg egykét hónapja kimerült az 1995ös kerete ennek az alapítványnak, bizony ezzel a 20 millió forinttal ez a kérdés nincs megoldva. Miről is van szó, tisztelt képviselőtársaim? Ahogy lazultak a viszonyok, és a határ tényleg kezd átjárhatóvá válni a szó jó értelmében - nemcsak a rossz értelemre gondolok , egyre több szomszéd országbeli á llampolgár keresi nálunk a gyógyulását. Ez már 1989ben megindult, azóta is folytatódik. S az egészségügyben lezajló reform nagyon erős akadályát képezi annak, hogy ezt a vágyat ki lehessen elégíteni. 1989et mondtam, de már jóval hamarabb találkozni lehet ett ezzel a jelenséggel, és akkoriban a Szociális és Egészségügyi Minisztérium engedélye kellett ahhoz, hogy - a sürgősségi eseteket leszámítva - el lehessen végezni egy orvosi beavatkozást magyar gyógyintézetben. Tudom, olyan telefonok mentek akkoriban ki a minisztériumból, hogy "hagyjatok már békében az ilyen engedélykéréssel, intézzétek el rugalmasan a kérdést". Ez egy nagyon bölcs és humánus dolog, csakhogy akkor, amikor egy egészségügyi intézmény a tevékenysége után tételesen kapja a társadalombiztosít ási támogatást, már nem nagyon lehet ilyen rugalmas elintézést csinálni, csak viszonylag szűk határon. Azon a határmezsgyén, ahol a sürgősség és nem sürgősség kérdése mérlegelés tárgya. Ez persze elég bő. Hadd mondjak el önöknek egy történetet, amelyet néh ány helyen már volt alkalmam ismertetni. Talán 19881989ben történt. Egy magyar állampolgárságú hölgy Belgiumban, az utcán hirtelen rosszul lett, és a mentő elvitte. Mire fölébredt, a hevenyen kialakult szívizomelhalását egy akutan elvégzett coronáriamű téttel meg is oldották. S mindezt sürgősségi ellátásnak tekintve, a számlát be sem nyújtották Magyarországnak. Akkoriban még mi nem voltunk azon a szinten, legfeljebb egészen kivételesen történtek nálunk ilyen beavatkozások, és elnézést a jelen levő nem or voskollégáktól, bizony ez a legkorszerűbb és a leghatékonyabb, a legtöbb esélyt ad egy ilyen esetben a túlélésre. A hölgy ráadásul nagymamakorú, sőt nagymama volt, adott esetben itthon talán nem is került volna be a műtéti programba. Ez azt jelenti, tiszte lt képviselőtársaim, hogy a magyar egészségügyben - amelynek színvonala legalább annyival magasabb némely tőlünk keletre levő országénál, mint amennyivel az előbb említett példa a miénkhez képest , a rendelkezésünkre álló segítő erőt bizony nem Nyugat fel é kell valahogy kompenzálni, hanem Kelet felé kell továbbadni. Azt hiszem, a nemzetközi szolidaritás talaján ez természetes. S akkor is természetes lenne, ha az egész kérdést még egy nemzetiségi ügy, a magyar kisebbségek állapota nem színezné tovább. Azt á llítom tehát, hogy a magyarországi egészségügyi reform megnehezíti azt a folyamatot, amelyre a fogadókészség az országban megvan, és ezért valami módon elszámolható rendszereket kell működtetni. Ez az alapítvány, amely évek óta kap költségvetési támogatást , pontosan ezt végzi, de még valamit, ami nagyon fontos: megelőzést is végez. Méghozzá nemcsak úgy, hogy megtanítja az embereket, hogy ne legyenek betegek. Hanem úgy, hogy a gyógyító tevékenységet lehetőleg kiviszi abba az országba, ahol a beteg van. Mert az lehetetlen állapot, hogy az ottani egészségügy vélt vagy valós problémái miatt olyan beteganyag is ide áramoljon, akiket ott nagyon jól meg lehetne gyógyítani. Tehát például ez az alapítvány nem azt csinálja, hogy csípőprotézisműtétre idehozza a betege ket, hanem kiviszi magát a beültetendő protézist, és megtanítja a kinti orvosokat arra, hogy azt szakszerűen, korszerűen beültessék. Egy műtét soksok tízezer, százezer fölötti költség. Pár évvel
