Országgyűlési napló - 1995. évi tavaszi ülésszak
1995. február 22 (58. szám) - Politikai vita a kormány külpolitikájáról - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - DR. FÜR LAJOS (MDF):
563 De a helyzet, mint mondtam, drámai a megoldási esélyek tekintetében is. Tudjuk, hogy a létező szocializmus első két évtizedében a nagyhatalmi és testvéri internacionalizmus akaratából egyszerűen kiiktatták a magyar kisebbségek üg yét. Szó szerint leírták őket, tilalmas volt róluk még beszélni is. A '70es és '80as évek egynémely vezetői pedig azt a képtelen, szemforgatóan cinikus érvet eszelték ki, hogy a bajok fölemlegetésével csakis nekik - mármint a bajba jutott magyar kisebbsé geknek - árthatunk. Aztán jött a rendszerváltozás. És annak négy éven át kormányzó ereje, személy szerint maga a kormányfő, nemcsak lélekben vállalta magára a 15 milliós magyarság gondjait, de tett is értük idehaza, tett értük a kétoldalú magyarmagyar, ma gyar és nem magyar kapcsolatokban. Aligha vitatható érdemeket szerzett a hazai kisebbségvédelmi törvény megalkotásával; szüntelenül értük is dolgozott a diplomáciában, a nemzetközi élet szinte valamennyi fórumán. Nem lehet kétséges: gondolkodásának és poli tikájának egyik alapelemét az egyetemes magyarságért viselt felelősség alkotta. Azután változott a választók akarata - s az új országvezetés gyors sikereket ígért a jószomszédi kapcsolatok megteremtésében is. Azóta persze kiderült, hogy a szinte valamennyi más jellegű és nagyhangú ígérgetés kortesfogás volt csupán - teljesíteni közülük szinte semmit sem sikerült. Mindössze egyetlen ígéretükhöz próbálnak ragaszkodni: a jószomszédi kapcsolatok gyors megteremtéséhez. Az érvelés látszólag realista most is. Jósz omszédi kapcsolatok nélkül - mondják - nem léphetünk be, nem fogadnak be bennünket az integrálódó Európa szervezeteibe. Félreértés ne essék, tisztelt Ház, ki ne akarná a jószomszédságot, a Dunatáji népek valóságos megbékélését? Ki nem szeretné, ha megszűn nének a századokon át pusztító torzsalkodások; ha véget érne az egymás rovására történő előnyszerzés téves és rossz gyakorlata; ha megszakadna végre az útvesztések és csapdaállítások egymással is összefüggő, szakadatlan láncolata? És ki ne akarná, hogy a t érség - benne Magyarország - mielőbb illeszkedni tudna az általános európai normák rendszerébe; hogy mielőbb teljes jogú tagja legyünk az annyira vágyott, megbékélt, integrálódott és biztonságos Európának? De nem mindenáron! Nem bármi áron - mert ehhez nin cs is szükség érdekeink föladására! Tudom, nem hozzánk fog igazodni Európa, hanem fordítva. De tudnia kell azt is minden felelős politikusnak - beszédemet ezzel kezdtem , hogy a kisebbségi ügyek rendezése ma már éppúgy feltétele a jól működő demokráciákna k, mint ahogy fontos pillére a biztonságos Európának. A lélekszámra vonatkozó döbbenetes adatok viszont kétséget kizáróan tanúsítják, hogy csak a kisebbségi magyarok által is kért jogi, nyelvi, oktatási, közművelődési és önkormányzati garanciák megadása es etén lesznek képesek ők maguk a hanyatlás vészjósló folyamatát megállítani. Aki könnyedén, ilyenolyan okokra hivatkozva lemond a garanciák kiköveteléséről, az - akarja, nem akarja - több mint hárommillió magyar föláldozását segíti elő. Cinkosa és részese lesz a korábban elkezdődött kulturális genocídium esetleges bevégzésének. Röviden szólva: a létünk ellen fordul, önpusztító politikát folytat. Aki erre az útra lép, vállalnia kell a történelem előtti felelősséget. Duray Miklós mondotta néhány nappal ezelőt t, Székelyudvarhelyen, Orbán Balázsról szólván: "Tudnunk kell, legalább nekünk, hogy nem szétszakítottságunk a tragédia, nem ez a fő baj - hiszen ilyen már volt. Az igazi baj annak a hamis, de gyilkos meggyőződésnek a terjedése, hogy a kialakult helyzetünk megváltoztathatatlan. Talán a szülőföldünk sem lesz már olyan drága nekünk, mint eddig, mert úgy fogjuk érezni, hogy elvesztettük azt az értéket, amelyet ma még őrzünk: a szülőföld televényéből táplálkozó, lélekbe zárt hazát." A politika, tudjuk, a lehető ségek és követelmények közötti okos egyensúlyozás nem könnyű tudománya. Kötelező tehát a számunkra: kisebbségi ügyekben úgy kell politizálnunk, pártállástól függetlenül, aszerint kell - vagy kellene - gondolkodnunk, hogy ez a lélekbe zárt haza ne vesszen e l a Kárpátmedencében élő egyetlen magyar és egyetlen Dunatáji nem magyar számára sem. (10.20)
