Országgyűlési napló - 1995. évi tavaszi ülésszak
1995. június 7 (91. szám) - A közokiratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ):
4128 Nem titok többek előtt, és nem is szeretném titkolni, hogy jómagam közel húsz évig voltam levéltáros, tehát érzelmi kötelékek is fűznek ehhez az ügyhöz. Szeretném megemlíteni, hogy Illés Endre, a Nyugat harmadik nemzedékének kritikusa, drámaíró, esszéíró, aki sokáig könyvkiadói igazgató is volt, sokszor elmon dta, hogy aki még nem látott, nem olvasott kéziratokat, csak nyomtatott könyveket látott, az nem érzi, nem tudja, milyen varázsa van például a kéziratban olvasható irodalmi alkotásoknak. Az ő nyomán én is mondhatom, hogy aki nem látott levéltárat belülről, nem olvasott levéltári iratokat, nem lapozott olyan iratok között, amelyeket előtte még soha senki nem olvasott, az feltehetően nem tudja, milyen érzés a történelmi múltat levéltári iratokból föltárni, és nem csak mások által írt könyvekből megismerni. De itt nemcsak személyes érzésekről, érzelmekről van szó, amelyeket előttem már többen szép szavakkal jeleztek, hanem - mint említettem - az egész nemzet, az egész ország érdeke az, hogy azt az örökséget, amely a levéltárakban megőrződött, gondosan kezeljük, és utódainknak legalább olyan gondosan adjuk át, mint ahogy az évszázadok során mi megörököltük. (9.50) És ne feledkezzünk meg azokról az emberekről sem, akik a levéltárakban dolgoznak, hiszen ritka alkalom, hogy egy ilyen viszonylag kis szakma - amelynek azonban rendkívül jelentős a befolyása nemzetünk tudatára, ha sokszor nem is nagyon látványos - ügye a parlament elé kerül. Ha már levéltárosokról esik szó, érdemes megemlíteni, hogy a levéltárosok, muzeológusok, könyvtárosok kevesen vannak, nincs igazán érdekérvényesítési lehetőségük. Helyzetük nem nagyon különbözik sok más szakma helyzetétől, de - ahogy a levéltárosok, muzeológusok, könyvtárosok egymás között gyakran említik - ha ezen szakmák képviselői az utcára vonulnak tiltakozni, esetleg sztrájkolnak helyzetük lehetetlensége miatt, nem nagyon veszi észre senki, az érdekeiket kevésbé tudják érvényesíteni. Érdemes tehát figyelni ezen szakmák képviselőire is. Akkor érdemes megemlíteni őket, amikor a tevékenységüket is szabályozó törvényről, törvénytervez etről esik szó. Szó esett itt a tegnapi vitában arról, hogy a levéltárak sajátossága, hogy az iratok egyediek, egy példányban léteznek a jelentős iratok az esetek döntő többségében. Ez különösen az elmúlt évszázadokra igaz, amikor a nyomtatás még más techn ikát jelentett mint ma, vagy a korábbi évszázadokra különösen, amikor kézzel írták az okmányokat. De érdemes ehhez hozzátenni azt is, amiről talán itt még nem esett szó, hogy az elmúlt évek, elmúlt évtizedek problémája a levéltáros szakma számára éppen enn ek ellenkezője: az iratmásolási technika, az iratelőállítási technika megváltozása. Az, hogy olyan mennyiségű irat keletkezik a különböző hivatalokban, amit technikai értelemben rendkívül nehéz kezelni; olyan mennyiségű irat áramlik a levéltárakba, amely mennyiség kezelése a levéltárak alapvető problémájává kezd válni. Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni azt, amiről tegnap szintén esett már itt szó, hogy egyelőre nincs olyan normatív rendszer, amely az anyagi feltételeket biztosítaná a levéltárak s zámára ahhoz, hogy ezt a rendkívül nehéz feladatot, hogy a hivatalokból hatalmas mennyiségben kikerülő iratanyagot befogadják és szakmailag megalapozottan kezeljék. Az ehhez szükséges pénz, az ehhez szükséges anyagi támogatás bizony mindenkor veszélyben va n. Ez a törvény sem tudta megoldani, nem a törvény, a jogszabályalkotók hibájából, hanem egyszerűen azért, mert nem létezik az a normatív rendszer, amelyhez igazodni lehetne. De világossá kell tenni: ez a törvény sem tudta megoldani azt a problémát, hogy milyen kötelezettsége van a levéltárat fenntartó államnak, önkormányzatoknak ahhoz, hogy biztosítsák, a levéltárak be tudják fogadni az egyre nagyobb mennyiségben keletkező iratokat, és ezen iratok között aztán olyan rendet tudjanak teremteni, amely rend b iztosítja, hogy a kutatók, történészek hozzáférjenek a szükséges információkhoz. És ha már itt tartunk, érdemes részletesebben foglalkozni azzal a felszólalókat, úgy tűnik, leginkább megosztó üggyel, hogy hol húzzuk meg a kutatási korszakhatárt. Ha jól lát om, három különböző vélemény fogalmazódott meg itt a parlamentben. A törvényjavaslat benyújtói a kormány nevében egységesen 30 éves korszakhatárt állapítanak meg. Mint az tegnap elhangzott, a Szabad Demokraták Szövetsége nevében azt javasoljuk, hogy a rend szerváltás előtti, az 1990 előtti időszakra
