Országgyűlési napló - 1995. évi tavaszi ülésszak
1995. május 3 (78. szám) - A Magyar Köztársaság 1995. évi pótköltségvetéséről szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - CSÉPE BÉLA, a KDNP
2510 sarokszámokban, hogy a hiánynak a GDP ilyen kedvező százalékában tartása sajnos egyáltalán nem valószínű. A 150 milliárd forintos privatizációs bevétel ugyanis a pótköltségvetésben is szerepel. Ennek is ez véleményünk szerint az Achillessarka. Márpedig a bevételek elmaradása ismét kedvezőtlenné teheti a hiány és a GDP arányát. Mivel a most tervezett hiány nagyjából egyenlő a már eddig realizált hiánnyal, ebből a szempontból is igencsak kérdéses az, hogy az év még hátralévő túlnyomó részében ezt a már kialakult szintet meg lehete tartani. A számokból az derül ki, hogy az időarányos hiány oka a privatizációs bevételek kiesése , és hogy a megváltozott körülmények fő forrása az adósságszolgálatban jelentkező kamatok drámai emelkedése. (12.20) Az első a kormány privatizációs tevékenységének elmaradásából, a második pedig - az indoklásban is elismerten - a kamatemelésekből származi k; ami viszont a kormány által gerjesztett, nagymértékben megnövekedett infláció egyenes következménye. A költségvetés igazi problémáit tehát bevételi oldalon a privatizáció leállása, kiadási oldalon pedig a kamatok emelkedése jelenti. Megoldásul a kormány a pótköltségvetés bevételi oldalán legfőképpen a vámpótlékot, kiadási oldalán pedig a keserves kínnal összehozott kiadáscsökkentéseket javasolja, amelyeknek zömét a szociális szférában akarja végrehajtani. Ezek közül a vámpótlék bevezetése, a drasztikus l eértékelési sorozattal együtt, egy 1991 óta nem látott inflációs hullámot fog generálni - legalábbis ez a veszély nagyon benne van a levegőben. Vagyis - ha egyáltalán lehetséges - a hiány fő okát, a kamatszintet fogja még feljebb nyomni, holott éppen ennek az ellenkezője lenne szükséges. A humánszféra megnyomorítása pedig - miközben a léptékkülönbségek miatt nevetségesen kicsi megtakarításokat hoz a költségvetésben és soha nem látott terheket ró a bérből, fizetésből élő kre - a hazai piac pangását és a gazdasági növekedés leállását idézheti elő. Ezekre a veszélyekre kell mindenképpen felhívni a figyelmet, azzal a hangsúllyal, hogy mindezek a lakossági terhek - amelyeket most a kormánycsomag, a pótköltségvetés kiró - nem á llnak arányban a fő problémával. És minden ilyen irányú szándékot elsöpörhet egy nagyobb arányú infláció. A kamatterhek csökkenését kellene elsősorban mindenképpen megcélozni, az infláció szintentartását, az exportorientált gazdasági növekedést. Ezek azok a fő területek, ahol végül is az egyensúlyhiányt mérsékelni lehet. Az elmondottak alapján a költségvetés valamilyen végzetes aránytévesztést tükröz. A kormány néhány milliárd forint összekaparásával - mint például a várandóssági pótléknál 1,5, a gyesnél 2, a gyednél 3 milliárd - akarja ellensúlyozni az adósságszolgálatban megjelenő kamat évi, durván 150 milliárd forinttal növő terheit. Ehhez képest még a családi pótlék csökkentéséből nyert 9 milliárd forint is rendkívül alacsony szintű. Ha már a kormány a s zociális érzékenység nyomait sem mutatja, legalább a politikai racionalitásnak kellene benne működnie; hogy a marginális összegekért - hangsúlyozom, ezért marginális, mert a fő probléma az előbb említetteknél van , tehát a marginális összegekért ne törjön össze családokat, ne vágjon a társadalom eleven húsába, és ne okozzon közfelháborodást. Nyilvánvaló, hogy a kamatterhek csökkentésének egyetlen útja van: az infláció megfékezése. Annak az inflációnak a megfékezése, amely 1992 óta folyamatosan csökkenő ten denciát mutatott, és amely tavaly már 20 százalék alá csökkent. És csökkent volna tovább, ha a kormány áldásos tevékenysége idén nem vinné fel a 30 százalék körüli szintre. Szinte komikus stabilizációnak hívni ennek az inflációs hullámnak a mesterséges meg indítását. Ha valami igazán mutatja egy gazdaság egyensúlyhiányát, akkor ez éppen a infláció nagysága. A kormány inflációkeltő intézkedései rekordokat döntenek. Az eredmények már az utcán is látszottak - nemcsak a piaci árakon: a bankok előtt a forintot de vizára váltó, majd a devizát kiváltó
