Országgyűlési napló - 1995. évi tavaszi ülésszak
1995. május 2 (77. szám) - A munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - VARGÁNÉ KERÉKGYÁRTÓ ILDIKÓ (MSZP):
2461 ugyanakkor a munkavállalók maguk is törekszenek a minél több túlmunkára, amely létfeltételeiket javítja és részben megélhetésük forrása is. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a túlmunkaidőkeretet részben objektív, részben szubjektív okok miatt eddig sem lehetett megtartani, különösen nem idény jellegű munkát végző munkáltatóknál, amely megállapításomat bizonyítják a munkavédelmi felügyelőségek e tárgyban kelt vizsgálatai. Sokszor éppen a munkavállalók ösz tönzésére és késztetésére történt az időkeret túllépése. Amikor a munka törvénykönyve e pontjának módosítását tanulmányoztam, egy kicsit belenéztem én is a lelkiismeretembe, és visszagondoltam arra az időre, amikor 18 évet tudtam le egy nagy diósgyőri gépg yárban, mielőtt országgyűlési képviselő lettem. Bizonybizony mi magunk is, munkavállalók a munkaadókkal együtt arra törekedtünk, hogy ne a munkanélküli piacról legyen bevonva munkavállaló, hanem, ha lehet, ha lehetséges - és ennek érdekében azért mindent megtettünk , akkor a törzsgárda kapja meg a lehető legnagyobb mértékben a túlórát, hiszen ez számunkra komoly anyagi előnyöket jelentett, és meggyőződésem, hogy az élet és a gazdasági növekedés fogja megoldani ezt a gondot és semmi esetre sem a munka törv énykönyv módosítása. Változatlanul úgy gondolom, hogy a munkavédelmi felügyelőségeknek lesz dolguk, és kilószámra fogják gyártani a vizsgálataikat. A munka törvénykönyvének egyik neuralgikus pontja volt a 134. § (3) bekezdésében megfogalmazott azon előírás , hogy a szabadságot az esedékesség évében kell kiadni, és ettől a rendelkezéstől eltérni nem lehet. Számtalan bírósági per bizonyította ezen törvényhely megváltoztatásának szükségességét, ugyanis előfordult, hogy a munkáltatók szó szerint igyekeztek ezt a kogens rendelkezést érvényesíteni, és a munkavállalók részére akkor sem adták ki az őket megillető évi rendes szabadságot, ha azt a dolgozó betegsége vagy más körülmény miatt igénybe venni nem tudta. A munkaügyi bíróságok ilyen esetekben az elévülési idő figyelembevételével szolgáltattak jogvédelmet a rendes szabadságuktól megfosztott munkavállalóknak, amely jogorvoslatokra az előterjesztett módosító rendelkezések alapján várhatóan nem lesz szükség, hiszen a törvény megszünteti a korábban alkalmazott szigo rú kogenciát. A távolléti díj mint új munkajogi kategória bevezetése már a törvénymódosítás bejelentésének pillanatában, a közvélemény előtt ismertté válásakor érvek és ellenérvek sorozatos összecsapását hozta. A munkaadók nyilvánvalóan üdvözölték, a munka vállalók pedig ellenezték, mivel bevezetése jövedelemcsökkenést okoz esetükben. Azonban tárgyilagosan megítélve úgy látom, hogy a távolléti díj törvénybe iktatása nemcsak gazdaságilag, hanem jogpolitikailag is indokolt, morálisan is védhető, hiszen nehezen igazolható, hogy az eddigi gyakorlatnak megfelelően munkavégzés nélkül szabadság vagy állásidő esetén a dolgozók nagyobb jövedelemre tettek szert, mintha effektíve munkát végeztek volna. Az átlagkereset jogintézményének fennállta alatt esetenként még az i s előfordult, hogy a keresőképtelen állományban, táppénzen lévő dolgozó vastagabb borítékot vitt haza, mintha egészségesen teljesített, dolgozott volna. Végezetül, az elhangzottakat összefoglalva, a magam részéről a beterjesztett törvényjavaslattal egyetér tek és elfogadásra javaslom képviselőtársaimnak. Talán még annyit hadd jegyezzek meg, tudom és meg is értem a szakszervezetek álláspontját, akik azt akarták, hogy egy nagyobb, átfogóbb munka törvénykönyve módosítására kerüljön sor. Örülök, hogy ennek első szakmai anyaga a minisztériumban elkészült, és remélem, hogy ebben az évben az Érdekegyeztető Tanács már tárgyalni is fogja, s reményeink szerint a jövő év során újra tárgyaljuk a munka törvénykönyve egy komplexebb, átfogóbb módosítását. Köszönöm figyelmük et. (Taps.)
