Országgyűlési napló - 1994. évi tavaszi ülésszak
1994. február 14. hétfő, tavaszi ülésszak 3. nap (360.) - A gazdasági kamarákról szóló törvényjavaslat részletes vitájának folytatása - ELNÖK (Dornbach Alajos): - ILLÉSSY ISTVÁN, DR. (MDF) - ELNÖK (Dornbach Alajos): - PETRENKÓ JÁNOS (független) - ELNÖK (Dornbach Alajos): - FEKETE GYULA, DR. (MDF)
166 Nem isme rve a NyugatEurópában szokásos állapotokat, sokan úgy érzik, hogy visszalépés történne e törvény elfogadásával, visszatérne érdemben az államhatalmat kiszolgáló kötelező KIOSZ- és KISOSZtagság más elnevezés alatt. A kötöttség alóli fellélegzés már nem el őször fordul elő a magyar történelemben úgy, hogy éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy az érintettek belássák: saját érdekükben áll bizonyos kötöttségek vállalása. Emlékezzünk csak az 1872. évi VIII. törvényre, amelyik megszüntette Magyarországon a céheket . Sokan, nagyon sokan akkor ezt úgy tekintették, hogy végre az ipar is megszabadult a feudális kötöttségektől, végre érvényesül a szabadpiaci liberalizmus, végre megszabadultak az iparűzők Nagy Lajos királyunk 1376. évi törvényétől, amelyik törvény már akk or valamennyi mesterember számára kötelezővé tette valamely céhhez való tartozást, vidéki mesterek számára valamely városi fő céhhez való tartozást. Nos, már akkori királyaink is belátták, hogy nem lehet megkövetelni és ellenőrizni a termékek jó minőségét, nem tudják biztosítani a korabeli viszonyok között tisztességesnek tekintett verseny feltételeit, nem garantálható a szakképzés, a szakmai tudás továbbadása, ha nincs kötelező tagság. Csak nagyon körülményesen lehetett volna szankcionálni a gyenge minőség ű árut termelőket, a versenyszabályokat megsértőket akkor, ha ezek az iparosok, kontárok személyükben nem függtek volna valamely céh testületétől. 1872 után hirtelen nagyon sokan érzékelték az iparcikkek minőségének a gyors romlását és a tisztességtelen ve rsenyt, hiszen abban a korban még általános volt, hogy a Szent Mihálynapon vásárolt csizmát, ha télen eresztett, beázott, akkor Szent Györgynapi vásárig a csizmadia zokszó nélkül megjavította vagy kicserélte. Sokan, akkor élő idősek emlékeztek még arra, hogy a céhmesterek megszégyenítéssel, a Dunába történő merítéssel szankcionálták a súlyhiányos kenyereket és péksüteményeket eladó zsemlyesütőket és pékeket. A bognárok – más szóval pintérek – megfizették a bor árát, ha Szent Márton napjáig, november 11ig a bor szivárgott az általuk készített hordókból. Azzal, hogy megszűnt a céhrendszer hirtelen, és felhígult az iparosság, a minőségromlással párhuzamosan nagymértékben csökkent az iparosok életszínvonala is. A mesterlegények reálbére jelentős csökkenés utá n csak 30 év múlva érte el – akkor már mint gyáriparos munkásbérként – az 1870 körüli vásárlóértéket, és az életszínvonal romlását jól tükröző, egy főre jutó húsfogyasztás 1870 és 1890 között mintegy 25%kal csökkent Budapesten. Tíz év negatív tapasztalath almaza kellett ahhoz, hogy az ipartestületekről szóló 1884. évi XVII. törvény ismét bevezesse a kötelező tagságot. Nekünk most a történelem nem tesz lehetővé ilyen hosszú, tízéves gondolkodási és fellélegzési időt, hiszen a világpiacon történő helytállás m egköveteli a minőségi és szabványkövetelmények igen szigorú betartását és a költségvetési hiányt növelő feketemunka terjedése pedig a szakmabeliek állandó és szigorú ellenőrző tevékenységét. Lélektanilag tehát érthetőek Juhász Pál, Petrenkó János, Kertész Zoltán és Kis Zoltán kötelező tagságot lazító módosító indítványai, de a kötelmek rokonítása az elmúlt 40 év kisvállalkozókat kordában tartó kötelmeivel éppen annyira téves és igazságtalan, mint ahogyan tévedés volt a múlt században a kötelező ipartestület i tagságot azonosítani a feudális kori céhek gyakran valóban önkényes kötöttségeivel. A gazdasági kamarák feletti törvényességi felügyeletet értelemszerűen szakmajellegnek megfelelő miniszterek gyakorolják. Teljesen indokolatlan lenne a szakmától idegen üg yészség kezébe letenni ezt az ellenőrzési jogkört, mint ahogyan ezt több képviselőtársam, például Nagy Tamás, Kósa Lajos, Pál László, Rózsa Edit is javasolja. Az együttes jelentés 148 – 158. pontjait tartalmazzák ezeket az indítványokat. Az indítványok azt i s sejtetik, hogy az indítványozók távlatban sem úgy tekintenek az ügyészségre, mint ahogyan a nyugateurópai gyakorlatban szokás, azaz úgy, mint az igazságügyminiszter felügyelete alá tartozó
