Országgyűlési napló - 1993. évi őszi ülésszak
1993. november 9. kedd, őszi ülésszak 23. nap (341.) - A Magyar Köztársaság 1994. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat és a hozzá kapcsolódó állami számvevőszéki jelentés általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szabad György): - VONA FERENC, DR. (MDF)
1581 A jó tanács sem vall kudarcot soha; ez csak akkor történhetne meg vele, ha megfogadnák. De ilyen veszélynek az ellenzéki javasl atok nemigen vannak kitéve. Szóval mindig csak a költségvetés bukhat meg, mert ez a sorsa, s leszerepel vele az éppen esedékes pénzügyminiszter, aki sikerélményekre csak lemondása vagy menesztése esetén számíthat és vágyhat. Képviselőtársaim! Ha jól emléks zem, ezúttal hatodszor szólok hozzá költségvetési vitában, és sosem tudtam bölcsebbet mondani a végén, mint azt, hogy nagyon rossz, de muszáj elfogadni. A helyzet semmit sem változott. Most is csak azt tudom mondani, legfeljebb már fásultabban, néhány illú zióval szegényebben. Az új Parlament felállása idején még hittem abban, hogy képesek leszünk gyökeresen új alapokra fektetni a költségvetést. Ha nem is azonnal, de fokozatosan lebontjuk a paternalista, pazarló államháztartást, az iszonyatosra bővült bürokr áciájával együtt. Sajnos, ebben a tekintetben semmi lényeges nem történt. Istenemre mondom, egy világbirodalmat el lehetne vezetni még a mai bürokráciával is… Egy hajdani világbirodalom jeles gondolkodója írta ezeket a szavakat: "Az állami bevételek jelent ős csökkenése nemhogy hátráltatná, hanem éppenséggel fellendítené a közigazgatást. A közigazgatásnak éppen az a paradox vonása, hogy minél kevesebb az ügyintéző, annál több idejük marad gondolkodni azon, tulajdonképpen mit is kell csinálniuk. Amikor viszon t a rendelkezésre álló pénzalapok korlátlanok, csakis a gondolkodás terén érhetünk el megtakarításokat. Nem a pénzhiányból származnak a legsúlyosabb hiányosságok, hanem abból az alapvető kudarcból, hogy nem tudjuk meghatározni, mi az adott tevékenység célj a. A zavaros gondolkodás eredménye a gyakran gigantikus méreteket öltő pazarlás. Az állami bruttó bevételek csökkenése jelentős lépés lenne a közigazgatási selejt csökkentése útján. A tisztviselők általában kevésbé hajlamosak elherdálni azt, ami nincsen, m int azt, ami van." Persze, nekünk nemcsak azért kellene mérsékelni az állami pazarlást, hogy közigazgatásunk értelmesebb és hatékonyabb legyen, bár ez sem egy megvetendő cél, hanem azért is, mert az állami bevételek növelésének megvannak a maga kőkemény ga zdasági és politikai korlátai. Hogy az ésszerűség határairól már ne is beszéljek. Hisz nyilvánvalóan van egy pont, amely után az állami elvonás többet árt, mint amennyit használ annak a pénznek a felhasználása. Azt hiszem, mi ezt a pontot már régen átléptü k. Zsugorodó GDP mellett növelni az állami bevételeket — ráadásul az egyre jobban lecsúszó középrétegek rovására is — már majdnem bűn. Vannak persze közgazdászok, akik szerint a nemzeti jövedelem sokkal nagyobb, mint amit a statisztika kimutat, és annak eg yharmada — közel 600 milliárd forint — lényegében egyáltalán nem adózik. Lehetne tehát növelni az állami bevételeket, ha ezeket a jövedelmeket megadóztatnánk. Mindjárt több jutna a tudományra, az oktatásra, a kultúrára. Ez nagyon vonzó javaslat, hiszen az arányos közteherviselésről szól, továbbá emberközpontú és jövőközpontú. Mégsem tanácsolnám megfogadni, mert szokás szerint csak részlegesen hajtanánk végre. Beszednénk a több adót, de nem azoktól, akik kibújnak alóla, hanem pontosan azoktól, akik kibújni n em képesek. És nem a jövő fejlődésének megalapozására használnánk, költenénk, hanem valami egészen másra. Például arra, amire az OMFB milliárdjait. Megdöbbenve olvastam az állami számvevőszéki vizsgálatról szóló iratokat. Hová jutunk egy olyan országban, a hol a tudományra, a fejlesztésre, az innovációra, a beruházásra szánt pénzek egyre zsugorodnak, ahol egy kutatás szerint a magyar ipari, technológiai elitnek több mint a fele piaci stratégiájának kialakításában elhanyagolható jelentőségűnek tartja a vállal ati kutatások szerepét éppúgy, mint a kapun kívüli tudományos műhelyét. Hová jutunk, ha a műszaki fejlesztésre szánt, államilag garantált milliárdok nagy részét más célokra lehet felhasználni, s ami fejlesztésre megy, az is nagyon gyengén hasznosul. De még ha
