Országgyűlési napló - 1993. évi tavaszi ülésszak
1993. február 22. hétfő, a tavaszi ülésszak 7. napja - A büntetőjogszabályok módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája - ELNÖK (Szabad György): - GREZSA FERENC, DR. (MDF)
480 törvényjavaslat általános vitájában időkímélés miatt nem szóltam hozzá, engedtessék meg, hogy néhány általánosabb megjegyzéssel vezessem be mondandómat. A büntető jogszabályok módosításáról szóló törvényjavaslat azon részéről szólok, amely a kábítószerekkel való visszaélés eseteivel foglalkozik. Ennek kapcs án nem mulaszthatom el, hogy kegyelettel ne emlékezzem meg dr. Farkasinszky Teréz főorvos aszszonyról, aki Magyarországon az elmúlt évtizedekben mindenki másnál többet tett a kábítószerfüggőségben szenvedő fiatalok gyógyítása, a drogproblémák megelőzése é rdekében, s akit épp a most tárgyalt javaslat napirendbe iktatásának idején temettünk Szegeden. A sors furcsa és kegyetlen fintora, hogy a drogosok gyógyításának körülményeit alapjaiban megváltoztató jelen törvénymódosítást már nem élhette meg az az orvos, akinek törvénytisztelő alapállása kényszerűen oly gyakran ütközött a saját betegeit óvó belső erkölcsi meggyőződéssel. Mert a jelenleg még hatályos Büntető Törvénykönyv a büntethetőség tekintetében nem tesz különbséget a kábítószert forgalmazó bűnözők és a kábítószerektől függővé vált betegek, tehát az áldozatok között. Hiszen nem válhatott beteggé, nem lehetett beteg úgy valaki, hogy ne jeleníthette volna meg a Btk. 282. §ában jelzett elkövetési magatartásmódok valamelyikét, mert a betegnek is meg kellet t szereznie, legalább rövid ideig magánál kellett tartania a kábítószert, mielőtt használta volna. Így pusztán ezekkel a - betegségével egyébként szükségszerűen velejáró - cselekvésekkel egyúttal büntethetővé vált. (16.40) E cinikus, a betegszerep sajátoss ágait teljességgel figyelmen kívül hagyó szabályozás a múltban megakadályozta a drogosokat gyógyító szakemberek és a bűnüldöző igazságszolgáltató szervek közötti, egyébként fontos együttműködést. A fenti ellentmondásból eredő konfliktusokat és lelki terhek et a terapeuták legjobbjai vállalták, és mintegy - idézőjelben - "bűnpártolókként" betegeikre vonatkozó terhelő információikat nem osztották meg a hatóságokkal. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a rendőrség és az igazságszolgáltatás több képviselője tisz tában volt a Btk.ban rejlő eme ellentmondással, ők a problémát, az elébük kerülő eseteket az erkölcsi kategóriák szempontjából is megfelelő toleranciával kezelték. Igazolja ezt, hogy sok esetben még a meglévő adatok birtokában sem indítottak büntetőeljárá st, pedig pro forma ezt megtehették volna. A Magyar Kriminológiai Társaság pedig orvosok részvételével már '88ban szimpóziumot rendezett a problémáról, hangsúlyozva a kielégítőbb megoldás szükségességét. Igen jóleső tapasztalni most, hogy a '88ban a szak emberek által felvetett problémák többsége mint megoldási javaslat a törvénymódosító javaslatban szerepel. Az előttünk lévő javaslat nagy érdeme tehát, hogy különbséget tesz a kábítószerekkel kereskedők és a kábítószereket fogyasztó, azoktól függővé vált b etegek között. A csekély mennyiségű szerrel visszaélők, továbbá az egyébként két évnél rövidebb időre büntethetők büntetlenek maradhatnak, ha rendszeres gyógykezelést vállalnak. Szakmai probléma marad persze így is. Nevezetesen, hogy az indirekt kényszer, tehát a börtön és a terápiás intézet közötti választás kényszere elégséges lesze, hogy ténylegesen kialakuljon a gyógyuláshoz feltétlenül szükséges motiváció. E kérdésre is adható optimista válasz. Elég utalnunk a hozzánk talán e vonatkozásban legközelebb állónak minősíthető Lengyelország példájára. A javaslat tehát egy valós probléma megoldására kínál a kiszolgáltatott beteg személyiségére, individuális jogaira is tekintettel lévő, európai léptékű választ, s ezért az igazságügyi tárcát feltétlen köszönet illeti. Ám e kiváló megoldás rávilágít egy jelentős, nem a tárcát érintő problémára is. Sajnos, hiányzik még az a terápiás intézményrendszer, amelyben a beteg által választott kezelés lefolytatható lenne. Ilyen terápiás intézetei pillanatnyilag csupán egye s vallásfelekezeteknek, illetve magánalapítványoknak vannak, kevés férőhellyel; az érdemi gyógyulás esélyét kínáló, hosszú távú pszicho- és szocioterápiát biztosító intézménye a népjóléti szolgálatnak ma sincs. E helyzet nemcsak a most napirenden lévő Btk.módosítás, hanem az ifjúsági kábítószerproblémák tényleges társadalmi súlya, de az Európai Közösséghez való csatlakozás szempontjából is tarthatatlan. Talán szimbolikus,