Országgyűlési napló - 1992. évi őszi ülésszak
1992. november 10. kedd, az őszi ülésszak 24. napja - A Magyar Köztársaság 1993. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szabad György): - SOLT OTTILIA (SZDSZ)
1781 felkiáltással, hogy ebből a pénzből oldjátok meg a problémáitokat, amellyel egy önkormányzat vagy különösen önkormányzatok önkéntes szövetsége stratégiát nem képes kialakítani, hi szen nem tudhatja kiszámítani, hogy jövőre vajon az ott képzett személyi jövedelemadónak hány százaléka lesz az övé és hány százalékát tartja meg a központi kormányzat, illetve a központi költségvetés által elvont jövedelmeknek hány százalékát milyen ízlés világ jegyében pályázhatja meg a céltámogatásba préselt pénzeken és a címzett támogatásokba préselt pénzeken keresztül. Ilyen módon az önkormányzatok, miközben a konfliktust nekik kell viselni, a szociális feszültségek gerjesztette konfliktust, miközben a szociálpolitikának a végrehajtó szerepét nekik szánják, az összes olyan eszköz, amellyel ennél koncepciózusabb kezelését tudnák esetleg megvalósítani a szociális feszültség okainak a kezeléséhez, nincsen náluk. És – hogy úgy mondjam – ígérvényt kaptak arra , hogy nem is lesz, merthogy évről évre ki vannak szolgáltatva annak, hogy maguk is mint szociális segélyezettek milyen pénzeket tudnak kikuncsorogni a központi költségvetéstől. Ugyanabban a kelepcében élnek, amelyben a szociális segítségre rászoruló állam polgárok, hogy valami minimális biztonságra csak akkor juthatnak, hogy ha sikerül magukat nagyon rászorulónak maszkírozni, és esetleg nagyon rászorulóvá is tenni. Igaz, hogy ez egy nagyon pocsék állapot, de legalább biztos kis jövedelemre számíthatnak, és ez a kis biztos jövedelem az, amire akkor is számíthatnak, hogyha merőben megváltozik a visszacsorgatás stratégiája. Ezt mutatja az 1993as költségvetés. Nagyon is van helye azoknak a kiegyenlítő korrekciómechanizmusoknak, amelyek például ebben a költségv etésben, illetve az ezt kísérő szociálistörvénytervezetben az úgynevezett normatív támogatásokat finomítják. Talán még a nagyon idefigyelők emlékeznek rá, hogy a legelső költségvetési vitában, vagyis az 1990. év végi vitában, a '91es költségvetésre vonat kozó vitában éppen Havas Gábor és én adtunk be olyan módosító indítványt, amely a fejpénzszerű támogatást korrigálni kívánta a településen képződő személyi jövedelemadóval és az ott élő inaktív népesség arányával. Ezt a korrekciót, a mutatónak ezt a finomí tását a Népjóléti Minisztérium példamutatóan és részünkről üdvözlendő módon elvégezte, és ez nagyon nagyszerű is, csak az a baj, hogy ez a kiegyenlítő mechanizmus kiegyenlítő szerepet kellene hogy betöltsön az önkormányzatok gazdálkodásában és politikájába n és nem főjövedelemforrásokként kellene hogy működjön, hiszen ezen a módon tulajdonképpen az önkormányzatok kiegyenlítése felé hatunk, ami nem feltétlenül cél. Nem az a cél, hogy egyformán szegények legyenek az ország összes települései, és hogy ha az eg yik településen súlyos szociális feszültségek jelentek meg, akkor szenvedjen egy kicsit a másik település is, hanem az lenne a cél, hogy a települések önkormányzatai képesek legyenek saját politikai fantáziájukat, a saját kis kialkudott konszenzusukat – am i a helyi társadalomban hamarabb létrehozható, mint össztársadalmi méretekben – érvényesíteni abban a távlatos, de legalábbis középtávú fejlesztési politikában, amelyet a saját bevételeik, kiszámítható bevételeik talaján megalkothatnának. Ilyen fejlesztési politika – beleértve a társadalomfejlesztési politikát is – elképzelhetetlen a jelen pénzügyi állapotok között. Ezzel szemben felhívnám a figyelmet arra, hogy az az egyetlen jelentős aktív pénzalap, aminek a sikerességéről természetesen szólhatnánk egyké t szót, de mégis létezett, a foglalkoztatáspolitikai alap, amely nem kormányfelügyelet alatt állt, hanem más szereplők, más érdekeket és más szempontokat megjeleníteni képes szereplők és a Kormány közös ellenőrzése alatt, ez a foglalkoztatási alap az idei költségvetési tervek szerint gyakorlatilag megszűnik. Kevesebb lesz, és csak a privatizációs bevételeknek egy töredékére számíthat, mint eddig, tehát jól jelzi azt a tendenciát, hogy a szűkös, szorult helyzetben lévő Kormány és központi költségvetés azt a kevés eszközt, ami van neki, ami maradt neki, azt a saját kezébe akarja összpontosítani, és nem akarja elosztani, megosztani a döntési köreit, a hatalmát más szereplőkkel, holott ha van közös tapasztalata a civilizált emberiségnek a XX. században, akkor ez a közös tapasztalat arról szól, hogy a legrosszabbul egy központi állami apparátus képes bármilyen funkciót ellátni.
