Országgyűlési napló - 1992. évi őszi ülésszak
1992. október 26. hétfő, az őszi ülésszak 17. napja - Napirend előtt - ELNÖK (Dornbach Alajos): - DÉNES JÁNOS (független)
1256 ezzel a semmibevevéssel kellett szembenézni 1992. október 23án a legnagyobb közjogi méltóság szintjén. A magam részéről a köztársasági elnök úrnak teljes személyi és hivatali tisztségének és méltóságának m egfelelően hivatkoztam 1990. augusztus elején, amikor ugyancsak a "pártpaktumék" mohóságában, élhetetlenül, pár nappal augusztus 20a előtt kiáltották ki köztársasági elnöki méltóságát. Nem érdemelte meg Göncz Árpád, sorstársam, rabtársam, hogy augusztus 2 0án a nemzet színe előtt legyen köztársasági elnök? Ha ez megtörténik, meg lehet vele ezt csinálni 1992. október 23án, egy nemzeti ünneplés közepette? A magam részéről a Parlament előtt elmondott beszédemet – bocsássanak meg, helyesbítek: a Kossuth téren elmondott beszédemet – egy az egyben elküldtem Göncz Árpád köztársasági elnök úrnak, és titkárságán keresztül kértem a meghallgatásomat. A meghallgatásra sor került egy kis időkihagyással, és így történt a meghallgatások sorrendje, hogy 1992. október 12é n délelőtt 10 órára szólt a meghívásom, és mint tudjuk, előtte való héten, csütörtökön a tisztelt ellenzékkel tárgyalt a köztársasági elnök úr, pénteken az ugyancsak tisztelt koalícióval, és hétfőn 10 óra után – 11 órára, ha jól tudom – Réti Miklós képvise lő volt hivatalos a köztársasági elnök úrhoz; és miután remekül, szinte Isten ujjával szerveződik a figyelmeztetés, hogy: eddig és ne tovább, és felelősség – kedden a miniszterelnök úr és a köztársasági elnök úr beszélgetett egymással, kedden este, ha jól tudom, a köztársasági elnöki rezidenciában. Ezek után történik, hogy a köztársasági elnök úrral való beszélgetésünk mindössze három és fél percig tartott. Ez a három és fél perc bizonyítja, hogy én mindent elkövettem azért, hogy ez ne érhesse a köztársaság i elnök urat. A köztársasági elnök úr féltését és megbecsülését én végső soron kifejeztem azon az 1990. augusztus tizenvalahányadiki napon is, amikor keblére tűztem, tehetetlen kétségbeesésemben, mert mintegy 250300 piros és fehér madaras közönség és Hor nyákféle társaság "Árpikám, Árpi bácsi" kiáltásokkal szinteszinte már akkor lehetetlenné tette ezt az ünnepet. (18.10) A féltés és a kétségbeesés tűzette keblére az '56os szent, lyukas zászló jelvényét. Érdekes módon a tisztelt sajtó ezt nem közölte le. Vajon ha a tisztelt sajtó érezte volna a felelősséget, hogy ezt a kis egyszerű pillanatképet leközli, már ez nem mentettee volna meg Göncz Árpádot és ennek az országnak a becsületét attól, ami történt 1992. október 23án? Vegyék tudomásul kedves uraim – bocsánatot kérek szépen, úgy látszik, még kicsit tanulnom kell – megismétlem, kedves hölgyeim és uraim, hogy 1956. okóber 25én a Parlament előtti, vérrel festett köveken nemcsak a bolsevizmus bukott meg, mert azt már elítélték tulajdonképpen nagyjából, ho gy lehetetlen, nem ilyen messze itt az Akadémia utcában, ahol Szuszlov úr és Mikojan úr tárgyalt, ugyanennek a vonalnak a tengelyében a Honvédelmi Minisztériumban a szovjet vezérkari helyettes tárgyalt, és ad acta tették a Rákosi – Gerőféle bandát. És ekkor következik a provokáció. Ugyanaz a provokáció, ami napjainkban lejátszódik. Ez a provokáció, amely lehetetlenné tette a további nemzeti és társadalmi kibontakozást. 1956 véres csütörtökén nemcsak az ortodox bolsevizmus bukott meg, hanem annak mindenféle v álfaja: a reformkommunizmus, a revizionizmus, mindenféle rózsaszín álom és elképzelés. A térség és a világ népei hangsúlyt és kifejezést adtak annak, hogy a világban úgy akarnak élni, mint nemzet és társadalom. Ez volt '56 végső mondanivalója is, és a ször nyű 3536 év után is ugyanez van a magyar nép és a magyar társadalom szívében. Nemzetként, társadalomként jogunk van ezredéves keresztény történelmünk és erkölcsünk alapján Európához. Nem lehet kisebb a jogunk, mint Ausztriának vagy a még meg sem születő S zlovákiának, nemzetként, társadalomként kell Európához fölcsatlakoznunk. Ennek csak akkor van lehetősége, ha minket mindnyájunkat kötelez az a szellem, az az erkölcs, amelyet 1956ból örökségként kaptunk és hoztunk, mely legfőbb öröksége a magyar ifjúságna k, amely a következő évezred küszöbén, ez évtized, ez évszázad végén el kell hogy jusson 1956ban
