Országgyűlési napló - 1992. évi nyári rendkívüli ülésszak
1992. június 18. csütörtök, a nyári rendkívüli ülésszak 2. napja - A nemzeti gondozásról szóló törvényjavaslat részletes vitája - ELNÖK (Dornbach Alajos): - SCHIFFER JÁNOS, DR. (MSZP) - ELNÖK (Dornbach Alajos): - SZIGETHY ISTVÁN, DR. (SZDSZ) - ELNÖK (Dornbach Alajos): - GADÓ GYÖRGY (SZDSZ)
145 vitákat. Igaz, ebből a jelenségből itt talán nem lehet messzemenő következtetést levonni, annál inkább lehet viszont az e törvényjavaslathoz benyújtott módosító indítványok bizottsági sorsából. Ahogy itt a bizottsági előadóktól is hallottuk, bizony, a közel negyven módosító indí tványból alig egykettő akadt, amelyik a bizottságok támogatásában részesült. Ezt igen elgondolkodtatónak tartom, különös tekintettel arra, amit itt az előttem szóló Szigethy István és Schiffer János képviselőtársaim is említettek. Szeretném ezért az által uk javasolt módosításokat egyben támogatva is, arra fölhívni a figyelmet: itt nem egyszerűen egy szociális intézkedésről van szó, nem egyszerűen egy olyan javaslatról, amelyiknek költségvetési kihatásai vannak, hanem egy elsőrendű politikai és erkölcsi jel entőségű törvényjavaslatról. Amikor a magyar Országgyűlés e korábban már meghozott kárpótlási törvények során a különböző politikai előjelű önkényuralmi rendszerek okozta sérelmeket kívánta jóvátenni, akkor nem elsősorban anyagi, hanem mindenekelőtt erkölc si jóvátételt célzott. Hogy ez a jóvátétel épp erkölcsi tekintetben menynyire volt alapos, az Országgyűlés e törvényekben megfogalmazott törekvései mennyire sikeresek, az, persze, vitatható – annál is inkább, mert úgy tűnik, hogy az az egész koncepció, ame ly a különböző kárpótlási törvényekben, valamint a most tárgyalt törvényjavaslatokban is együttesen jelentkezik, nem kellően átgondolt koncepció, politikailag és erkölcsileg nem kellően átfogó és megalapozott koncepció. Ebből következik a jelen törvényjava slatnak az a felemás volta, ami az elhangzott hozzászólásokban is megmutatkozott, amikor egyes hozzászólók – főleg a törvényjavaslat szociális jellegét emelték ki, más hozzászólók pedig azt a politikai jellegét, ami az elmúlt korszakokban bekövetkezett jog tiprások jóvátételével függ össze. Való igaz, hogy ez a törvényjavaslat nem kárpótlási törvény: ez szociális gondoskodást kíván biztosítani bizonyos, sérelmet szenvedett állampolgárok számára. Az is igaz azonban, hogy ezt a szociális gondoskodást nem lehet a politikai és erkölcsi kárpótlás gondolatától függetlenül kezelni, mert hiszen itt egyrészt olyan emberekről van szó – és ezek száma még ma is, háromnégy évtized elteltével is több tíz, sőt több százezerre rúghat – , akik a különböző önkényuralmi rendsz erektől jogtalanságokat szenvedtek el, sőt, ezek következtében életüket vesztették. Másrészt olyan emberekről is szó van, akik a jogtipró rendszerekkel szemben, a becsület és tisztesség parancsát követve, az ellenállás útjára léptek. Mind a sérelmet szenve dettek, mind az ellenállók kellő megbecsülése elsőrendű politikai és erkölcsi kérdés. Épp ezért lehetetlen – lehetetlen volna és lehetetlennek kell lennie – , hogy ezeket az ügyeket a költségvetés pillanatnyi szűkös helyzetéből kiindulva ítéljük csak meg. N em lehet arra az álláspontra helyezkedni, hogy mivel ma a költségvetésnek nincs kielégítő előirányzata ilyen célokra, azért – , hogy magyarán beszéljek – aprópénzzel fizessük ki azokat az embereket, akik tízezer számra és évtizedek óta várnak bizonyos méltá nyos elbánásra. Ezért kifogásolnom kell mind az összegek megállapítását ebben a törvényjavaslatban, mind pedig azt, hogy az összegek kifizetésének rendjét tekintve nincs biztosíték arra nézve, hogy ezek az összegek a pénzromlással arányosan emelkednek majd : a valorizációra itt nem történik semmi intézkedés. Kifogásolnom kell azt is, hogy a javadalmazottak körét szűkkeblűen állapítja meg a törvényjavaslat. (12.20) Itt nem csak arra gondolok, hogy a leszármazottak tekintetében csak azokat kívánja kedvezménybe n részesíteni vagy ellátásba bevonni, akik árvaellátásra jogosultak. Ez magában is szinte komolytalan intézkedés, hiszen tudni való, hogy a sérelmet szenvedettek életkorát figyelembe véve már a leszármazottak is igencsak túl vannak ezen az árvaellátásra jo gosító életkoron. Ezt tehát úgy kell tekinteni, mint egy üres gesztust, ami mögött alig van tényleges tartalom. De még inkább kifogásolható az, hogy a kedvezménybe bevontak, illetőleg az ellátásba bevonandók körét a házastársak tekintetében szintén olyan m ódon állapítja meg a javaslat, illetőleg olyan ellátást kíván számukra biztosítani, ami távol esik minden méltányosságtól. És itt nemcsak arra
