Országgyűlési napló - 1992. évi tavaszi ülésszak
1992. május 4. hétfő, a tavaszi ülésszak 26. napja - Az ülés megnyitása - Napirend előtt - ELNÖK (Szabad György): - TÖRÖK FERENC, DR. (SZDSZ)
1709 Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Sajnálom, hogy ebben a jubileumi pillanatban rablom a Ház idejét, de talán még inkább aktuális az, amiről beszélni szeretnék. Az elmúlt heti házszabályvitában sok megszívlelendő érv merült fel, hogy a napirend előtti felszólalások valóban csak sürgős és rendkívüli ügyben hangozzanak el, és más megoldási lehetőségek helyett ne a tisztelt Ház agyonzsúfolt programjára jutó időt kurtítsuk meg. Én mind ez ideig ehhez tartottam magam: igyekeztem mondanivalómat a megfelelő alkalmakkor elmondani. Amiért most szót kértem, azt én is, frakcióm is rendkívüli és sürgős ügynek tartjuk – a Házszabály fogalmazása szerint – , ám le kell szögeznem előre, hogy az ügy szóvátétele attól sürgős és halaszthatatlan, mert tendenciájában már nem rendkívüli, hanem egyenesen azt a következetes magatartást tükrözi, amellyel egyesek folyamatosan megakadályozhatják, hogy a Parlament egyik legfontosabb feladatának: a végrehajtó hatalom, a Kormány ellenőrzésének eleget tehess en. Hogy ezt szóvá teszem itt, a Ház és a nyilvánosság előtt, ehhez egy általam 1991 szeptemberében benyújtott, a mai napig elintézetlen interpellációm ügye nyújt apropót, de a hasonló ügyek száma kényszerít arra, hogy ezzel a lehetőséggel élve hívjam fel a figyelmet erre a veszélyes tendenciára. Miről is van szó? Az immár nyolc hónapja benyújtott interpellációm tárgya az volt, hogy a lakásgazdálkodási törvény benyújtásával a Kormány, a törvény előírásait megszegve, akkor már öt hónapja késlekedett. Az csak az egyik kérdésem volt, hogy mikor szándékoznak benyújtani a törvényt – ennél fontosabb kérdés volt, hogy ki a felelős a törvény be nem tartásáért, és mit kíván tenni a Kormány, a miniszterelnök úr, hogy hasonló esetek ne fordulhassanak elő. A miniszterel nök úrhoz benyújtott interpellációmra a belügyminiszter úr válaszolt – a választ az Országgyűlés nem fogadta el. Ehhez természetesen azoknak a kormánypárti képviselőknek a szavazata is hozzájárult, akik nem szolgai módon fogadják el a válaszokat – rosszul értelmezett lojalitásból – , hanem fontosnak tartják, hogy a koalíciós Kormány a törvényeket betartva működjön. Bár a belügyminiszter úr válaszában arra vonatkozóan elismerte a Kormány felelősségét, hogy nem kért határidőmódosítást, az ügyben mégsem történ t az interpellációt követően intézkedés. Ezért ezt pótolva, 1992 januárjában én nyújtottam be a határidőmódosításra törvényjavaslatot, amelyet a Ház oly nagy többséggel fogadott el, hogy a Kormánynak – amennyiben egyáltalán érdekli az Országgyűlés vélemén ye – világosan kellett volna érzékelnie, hogy a saját koalíciós többsége sem ért egyet ezzel a törvényi előírásokat – most már láthatóan nem emberi mulasztásból – be nem tartó magatartással. Így született az 1992. március 31ei határidő törvényi előírása, amelynek utolsó óráiban a Kormány benyújtotta a lakástörvényt – a nemzeti lakáskoncepcióból kiragadva, a szociális törvény nélkül, lényegében tárgyalhatatlanul, de a határidőt tesséklássék módon betartva. Az el nem fogadott interpellációs válasz megtárgya lására azonban az alkotmányügyi bizottság a mai napig nem tudott sort keríteni. (15.20) A lehetőségeket végigjárva, Salamon László elnök urat szóban többször megkerestem, majd Szabad György házelnök úrhoz fordultam levélben kéréssel, hogy intézkedjék. A há zelnök úr a levelet átadta a főtitkár úrnak, ő a bizottság elnökéhez fordult, és immár megkaptam Soltész István főtitkár úr válaszát, amelyben tájékoztat az alkotmányügyi bizottság elnökének álláspontjáról, mely szerint, sajnos, rengeteg munkájuk miatt egy előre az ügyet nem tudják napirendre tűzni. Ezzel a lehetőségeink köre bezárult. A megoldás – mi tagadás – nagyon ügyes. A Kormánynak jó esetben még van két éve a működésre, jön a nyári szünet, jönnek új és új, fontos ügyek, a kérdés napirendre tűzése ezze l az indokkal akár mandátumunk lejártáig elhalasztható. Mi ebben az általános értékű súlyos veszély? Az országgyűlési képviselők, az ellenzék szinte egyetlen eszköze az ellenőrző szerep betöltésére, az Országgyűlés keretein belül, az interpelláció. Látjuk, hogy a koalíciós többség szavazataival, melyeket gyakran a folyosóról beszaladó, az interpellációkra adott választ nem is halló képviselők adnak le, így a legmegalapozottabb, sokszor
