Országgyűlési napló - 1991. évi őszi ülésszak
1991. november 19. kedd, az őszi ülésszak 26. napja - A szakszervezeti vagyon védelméről, a munkavállalók szervezkedési és szervezeteik működési esélyegyenlőségéről szóló 1991. évi XXVIII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat megtárgyalása - ELNÖK (Szabad György): - GÉCZI JÓZSEF, DR. (MSZP)
1719 serkentésére, a törvényi keretek megalkotás ára, meghozni a munkavállalók világára vonatkozó törvényeket, megalakítani a munkavállalók részvételi szervezetét az üzemekben, és azután ezek révén pontot tenni a szakszervezeti vagyon fölötti osztozkodás hosszú huzavonájára. A másik út akkor következik b e, ha a törvényt kezdeményező felek a kivételes törvény végrehajthatatlanságát további végrehajthatatlan kivételes törvénymódosításokkal kísérlik meg korrigálni. E törekvések eredményeként kiépülhet a jogállamiság elvét keresztező kivételes törvények rends zere. Mindegyik megoldásra voltak előjelek. Folytak tárgyalások a törvény óta is a szakszervezetek között, felcsillant néha a megegyezés reménye. A vitás kérdéseket ittott kezdték bírósági útra is terelni. Tudomásunk szerint a kormányzati szervek és a sza kszervezetek is megpróbáltak egyezkedni a törvény által érintett kérdésekben. A másik, hogy végre megkezdtük a munkavállalókat érintő törvények tárgyalását, egyre több törvénytervezet került be az egyeztetési mechanizmusokba. És végül voltak előjelek arra is, ami most következett be, hiszen vészjósló napirend előtti felszólalások szóltak arról, hogy a gonosz posztkommunista szakszervezeti vezetők miféle trükkös átmentésekkel rabolják el a magyar dolgozók vagyonát; arra utaltak, hogy e tárgyalásokkal párhuza mosan készülőben vannak újabb retorziós politikai törvények, módosítások is. Zseniális volt a kivételes szakszervezeti törvények nyári időzítése. Ugyanis volt még annyi pártállami lerakódás a tradicionális szakszervezeteken, hogy a dolgozók még nem érezték át az ügyben rejlő veszélyeket. Pontosabban: jobban átérezték, mint jómagam reméltem, hiszen nyilvánvalóan a dac is szerepet játszott abban, hogy szép számban újították meg tagsági viszonyukat. Jeleztek az új hatalomnak, de nem demonstráltak. Elismerték a szabadon választott győztesek legitimitását, de éreztették, hogy a választásokon adott felhatalmazás nem korlátlan, és jelezték azt is, hogy igényt tartanak a beleszólásra, a meghallgatásra. Önök azt mondhatják, nyilvánvaló kommunista nyomásra újították m eg az emberek tagsági viszonyukat. Hivatkozhatnak a megfélemlítésre és minden másra, ezek a szövegek azonban egyre kevésbé hitelesek "odalent". Kiszolgáltatottak a munkavállalók az üzemekben, de talán megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy nem elsősorb an a szakszervezeti vezetőktől rettegnek. A munkahelyeken kiszolgáltatottak, sok esetben függő viszonyban vannak valóban a szakszervezeti vezetők is, ezen azonban nem ilyenfajta törvényekkel lehetne segíteni. A szóban forgó törvény azt viszont elérte, hogy most már kiszolgáltatottak, fenyegetettek a szakszervezeti központok is. Ez viszont együtt jár különféle kapkodással, hisztérikus lépésekkel. Nehéz dilemma előtt állnak: megadjáke magukat, lojalitásuk bizonygatásával nyerjeneke kegyelmet vagy egyre kemé nyebben harcba szálljanak, és egyre jobban belebonyolódjanak a különös és szörnyűséges jogvitákba. Kevésbé volt zseniális a kivételes szakszervezeti törvény, mely – már annak idején is elmondottam – hamis analógiára épült, összetévesztették a több mint évs zázados múltra visszatekintő és annak idején német mintára kiépült szakszervezeteket az állampárttal. Kevéssé volt zseniális továbbá azért is, mert két évvel a pártállam összeomlása után a forradalmi konzervativizmus és – már megbocsássanak ellenzéki társa ink – a forradalmi liberalizmus nevében hadjáratot indítottak a szakszervezetek ellen mint állampárti maradványok ellen. Ez annál is inkább fájdalmasabb, mert a hatalom birtokában az elszámoltatást és a netán kétes értékű átalakulások megakadályozását polg áribb eszközökkel is el lehetett volna érni. Azért is volt kevéssé zseniális ez az indulataiban Nagy Sándorellenes, hatásaiban munkavállalóellenes, az önszerveződést visszavető, a társadalom még meg sem született önvédelmi képességeit gyengítő törvény, m ert a tradícionális szakszervezetek szétzúzása nem felel meg a magyar konzervatív hagyományoknak sem. A Horthyrendszer nagy formátumú, konszolidált grófja, gróf Bethlen István kétszer is megvédte a szakszervezeteket, először a fehér ellenforradalom, másod szor a fasisztaügytörekvések ellenében. A szakszervezetek újjászületésének támogatása helyett a kivételesen rossz, diszkriminatív szabályozás útjára léptek. Mindezen az sem segít, hogy a beterjesztést pártolók körében szemmel láthatóan néhányan őszintén h itték, hogy ez a törvény lökést ad az önszerveződésnek, és magával hozza a ligás szakszervezetek és munkástanácsok lavinaszerű kiépülését.
