Országgyűlési napló - 1991. évi tavaszi ülésszak
1991. június 5. szerda, a tavaszi ülésszak 34. napja - A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szabad György): - TORGYÁN JÓZSEF, DR. (FKgP):
2046 Azt szeretném mondani lezárásul és összefoglalásul: nem az a fontos, tisztelt Országgyűlés, hogy hogyan érzünk az adott problémával k apcsolatban, annál is inkább, minthogy úgy látom, a Ház minden oldalán, mindenki szeretné a jelenlegi helyzet anomáliáit felszámolni, és ebben a Ház érzülete egységes. Nekünk a diktatúrák hosszú évtizedei után az a feladatunk, hogy a gazdaságból, a kultúrá ból, a hitéletből és mindenhonnan, minél nagyobb mértékben az államot kizárni törekedjünk. Nekünk a szabadság megvalósítása a feladatunk, tisztelt Országgyűlés, ezt pedig az állam hatalmának korlátozásával szokás elérni. Az, hogy az állam számunkra rokonsz enves tartalmi célokat valósít meg, mert hogy egy számunkra esetleg rokonszenves politikai erő van kormányon – már ameddig – , önmagában nem garanciája a szabadságnak, akkor sem, ha a döntések kedvünkre valók. Nekünk garanciákat kell alkotnunk, mert a törvé nyalkotás az alkotmányos demokráciában ezt jelenti és nem mást, nem jó szándékú beavatkozást olyan testületek, olyan csoportok, olyan közösségek belső ügyeibe, amelyeknek fő érdeme a mi szemünkben és mások szemében, hogy függetlenek – tőlünk. Köszönöm szép en. (Nagy taps a bal oldalon, szórványos taps a jobb oldalról.) ELNÖK (Szabad György) : Köszönöm. Szólásra következik Torgyán József, a Független Kisgazdapárt részéről. Felszólaló: Dr. Torgyán József (FKgP) TORGYÁN JÓZSEF, DR. (FKgP) : Köszönöm a szót, Elnök Úr! Igen tisztelt Képviselőtársaim! Lényegében nem beszédet kívánok tartani az egyházi vagyon rendezésének ügyében, hanem egy gondolatot szeretnék fölvetni. Nevezetesen, foglalkozni kívánok mindenekelőtt azzal a kérdéssel, hogy vajon akkor, amikor lényegé ben mind a hat párt szónokainak felszólalásaiból és a függetlenek képviselőinek felszólalásaiból is egyértelműen kitűnik, hogy mindenki kívánja a jelenlegi, tarthatatlan helyzet rendezését, akkor valójában vane olyan határvonal, amely ebben a kérdésben a pártokat elválasztja egymástól, vagy csak egy felületes problémáról van szó. Hogy a tulajdonképpen különböző megítélésből lényegében mennyire egy irányba haladnak a gondolataink, legyen szabad arra hivatkoznom, volt, aki a vezérszónokok közül azt mondta, n agyon nagy baj, hogy ilyen hamar került előterjesztésre ez a törvényjavaslat, mert ezt sokkal jobban meg kellett volna fontolni; volt olyan, aki azt mondotta, ezt a kérdést nem szabad elhúzni – de valamennyien egyetértettek abban, hogy az egyházi vagyon re ndezése ügyében valamit tenni kell. Ott van csupán a különbség, hogy mit kell tenni. Én ebből a szempontból kívánom megközelíteni ezt az egész kérdéskomplexumot. Én magamban úgy tettem fel a kérdést: vajon a társadalom számára a különböző kézben összpontos uló vagyonból melyik vagyonkoncentráció az, amely leginkább megfelel a társadalom érdekeinek? Nagyon sajnálom, hogy tulajdonképpen nincs ilyen statisztika, ami kiindulási alapul szolgálhatna egy ilyen kérdés eldöntéséhez. Mégis, azt kell mondanom, egyértel műen arra az álláspontra kellett jutnom, hogy az egyházi vagyon volt, amely az emberiség számára a kultúrát, a művelődést, a gyógyítást, a legkülönbözőbb humanitárius tudományokat évezredeken keresztül átmentette, létrehozta, megőrizte. Azt kell mondanom, az egyházi vagyon esetében a társadalom számára fontos rész szinte mintegy koncentrálódott, egy igen sűrű esszenciában nyilvánul meg. Számomra ez a kérdés döntötte el végül azt, hogy hová állok ebben a vitában. Abban tökéletesen egyetértek Tamás Gáspár Mik lós okfejtésével, hogy miután mi a magántulajdon szentségén alapuló társadalmi rendet kívánunk felépíteni, az állami beavatkozást, az állami vagyont, az állami rendelkezést kell, hogy leszűkítsük, de amikor ezt tesszük, úgy gondolom, egyúttal nem lehet túl zottan határt szabnunk az egyházi vagyon újraéledésének, mert hiszen ez fogja biztosítani a társadalom számára azt a további fennmaradási lehetőséget és a beruházott vagyonhoz képest óriási mértékben jelentkező hasznot és eredményt, amely az egyháznak jutt atott vagyonokból adódik. Ha mi csak arra gondolunk, hogy például az egyiptomi kultúra teljes egészében a papi vagyon létezésének tudható be, és ha arra gondolunk, hogy vajon Magyarországon például az egyházi
