Országgyűlési napló - 1990. évi téli rendkívüli ülésszak
1990. december 18. kedd, a téli rendkívüli ülésszak 2. napja - A magánszemélyek jövedelemadójáról szóló 1989. évi XLV törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitájának folytatása - ELNÖK (Dornbach Alajos): - FÁKLYA CSABA, DR. (SZDSZ)
127 ELNÖK (Dornbach Alajos) : Köszönöm szépen. Következik Kádár Péter képviselő úr a Szabad Demokraták Szövetségétől. (Nincs jelen.) Akkor dr. Fáklya C saba képviselő úr a Szabad Demokraták Szövetségétől. Felszólaló: Dr. Fáklya Csaba (SZDSZ) FÁKLYA CSABA, DR. (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A magánszemélyek jövedelemadójáról szóló törvényhez a következő javaslatokat fűzném hozzá. Az ügyeleti díj az egészségügy közvetlen betegellátási területén, ahol az ügyelet teljesítése munkaköri kötelesség, az adó mértéke 20%. Ennek a javaslatnak a lényege az, hogy az ügyeleti díj lineárisan adózzon. Az ehhez fűzött megjegyzésben először egy mellékkörülménnyel szeretnék foglalkozni, mégpedig azzal, hogy a költségvetési bizottság és a népjóléti bizottság nem támogatta a javaslatomat. Kérem, hogy nézzük ezt el nekik! (Derültség.) Emlékeztetnék, hogy az ügyészek és bírák bérének rendezése országosan kritikus megny ilvánulásokat váltott ki. A népjóléti bizottság állásfoglalásában jelentős szerepet játszhatott az, hogy nem akart orvosellenes hangulatot kelteni, a költségvetési bizottságnak pedig, a házbizottsági megállapodás értelmében, csak mint nem nullszaldósjava slattól kellett elhatárolódnia. Rátérve a fő kérdésre: mi indokolja azt, hogy az egészségügyi dolgozókat kiemeljük más hivatási vagy foglalkozási körökből? Eltekintve attól, hogy az emberek másképp néznek rájuk, és mást várnak tőlük, mint mástól, az eddigi törvényes szabályozás szabályosan visszaélt az egészségügyben dolgozók speciális kiszolgáltatottságával. Orvosi esküre, hivatásra való hivatkozással az ügyeletben és helyettesítésben szabályos rabszolgamunkára kényszerítette őket, azaz olyan ingyenmunkára , amely elől azok nem térhettek ki. A helyettesítéssel kapcsolatban Székelyhidi doktor fog majd megjegyzést tenni. Ez ráadásul éppen a legjobban túlhajszolt, kis keresetű, lótifuti orvosokat és más egészségügyi dolgozókat sújtotta – ápolónőket, gyógyszeré szeket, asszisztenseket, műtősnőket, szülésznőket stb. Ezzel a kényszerítéssel az ellátás folyamatosságát kívánták biztosítani – és pontosan ez a kényszer az, ami indokolja azt, hogy az egészségügyi dolgozókra munkaköri kötelességként rákényszerített túlmu nkáját elkülönítetten kezeljük, és másképpen értékeljük, mint más foglalkozásokban. Fejlett országokban az adó és adózó érdekeit is nézi, védi az embertelen túlmunkától. Például az Egyesült Államokban az orvos, ha elér egy bizonyos jövedelemszintet, illető leg adószintet és nem akar többet keresni, illetőleg adózni, akkor szünetelteti a praxisát, és elmegy nyaralni a Bermudaháromszögbe – akarom mondani: a Bahamaszigetekre – , és regenerálódik. Nálunk ilyesmire nincs lehetőség, hanem inkább a törvény kénysze rít a túlmunkára. A bizottsági pénzügyi szakértő megkérdezte, hogy milyen alapon vonjuk el ezt a pénzt a közösségtől – mármint az így létrejövő adókiesést. Szeretnék rámutatni, hogy a valódi szituáció éppen fordított, ugyanis az orvosoktól áramlik a pénz a közösség felé, és az egy orvosra jutó, ily módon létrejött veszteség sokkal nagyobb összeget tesz ki, mint amit a kérdés méltányos rendezése egy lakos számára jelentene. Most, amikor a dotációk megszüntetése korát éljük, vegyük észre, hogy ne csak az álla m által nyújtott dotációt szüntessük meg, hanem az orvosok oldaláról történőt is. Ugyanis úgy is tekinthetjük a kérdést, hogy az ügyelet, illetve helyettesítés finanszírozása régen az egészségügyi dolgozók zsebére történik. Megemlítem a pénzügyi szakember farizeus érvelését, miszerint elismeri ugyan a súlyos méltánytalanságot, de miért pont az adó eszközével kellene ezt rendezni. Erre azt válaszolom, hogy ha mi most ezt itt elvetnénk, és a bérezéssel próbálkoznánk – progresszív adóhoz progresszív bérezés ka pcsolásával – akkor ugyanaz a szakember széttárná a karját, és azt mondaná: "Jó, jó, de miből?" És minden maradna a régiben. És akkor valóban indokolt lenne választóimnak az a kérdése, hogy minek
