Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-66

5437 Az Országgyűlés 66 ülése, 1989. november 22-én, szerdán 5438 zat érte el, amely tanító szigorral néz most ránk. Engem arra a birkózóra emlékeztetnek, aki két vállra fektetve azt üvölti: „Vegyétek le rólam, mert különben megölöm!" A hanyattfekvőnek nincs sok oka az önhittségre. S ez nem csak a fizetési mérlegre igaz, hanem az adórenszerre is. A mai napig nincs kidolgozva harmonizált komplex adórendszer, mégis mindig azt közlik velünk, hogy ezt másképp nem is lehet csinálni, csak ahogy javasolva vagyon. Természetesen tökéletes adórendszer nincs, de egy rossznál mindig lehet jobbat csinálni, csak ezt a kormányzat még nem ismeri, s félek, mire kitalálná, késő lesz! Igazi változatok nem készülnek és ez több, mint furcsa a korábbi ígéretek és a kormányprogram radikalizmusának tükrében. Azt is meg kell említenem, hogy manapság bizottsági üléseken hallani olyan hangokat, hogy „hagyjuk az egészet; azt már legalább a fejünkre olvasták, minek itt még valamit csinálni?" Belátom, fárasztó dolog ez az egész, mindkét oldal számára. Néha még egyesek vágyakoznak egy kis jó diktatúra után, mindjárt kevesebb cécóval járna az egész. A tisztelt Ház is jobban szeret vitatkozni, mint dönteni, mert annak a végén még következménye is lehet. Én mégis azt mondom: cselekedni kell! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a kormányzat megint felültessen bennünket a libikókára, hiszen ebben az évben tanulságos volt, ahogy szavakban egészen radikális, tettekben pedig meghátrálkozó, vállalkozás élénkítés helyett lobby — érdekek előtt lefekvő kormányzati munkát láttunk. A kormányzat feladta az adókedvezmények szűkítését és nagy bátran a jövőre és főleg az azt következő évre tervez nagyszabású szanálási programot és támogatás-leépítést. A Kormányprogram elolvasása után készítettem egy listát arról, hogy a Kormány mit nem csinált meg 1989-ben. Nem hozta létre a gazdasági csúcsminisztériumot, a költségvetési és kartellhivatalt, nem pótolta elveszett államminisztereit, nem fejlesztette kellően a cégbíróságot. Nem itézkedett a vállalati szerkezetátalakulásról, a veszteséges vállalatok felszámolása terén, nem törte meg a monopóliumokat és a monopolárakat, nem hozta létre a verseny feltételeit. Nem teremtette meg eddig az állami vagyon értékelésének és értékesítésének feltételeit, és nem őrködött az állami vagyon felett. Nem hozta létre a tulajdonosi vagy vagyonkezelői intézetet. Nem vállalta a lakásfinanszírozás, a támogatáspolitika és a fogyasztói ártámogatás rendszerszerű megváltoztatását. Lehet, hogy valami kimaradt, mindenesetre a jövő Kormányára szép örökséget hagy, hiszen a tanítóbácsi szerint mindez a házi feladat jövő évre megmarad! Tisztelt Országgyűlés! Köszönetet kell mondani az igazságügyi kormányzatnak a sarkalatos törvényekért. Remélem, a nyilvánosság szabályozására szolgáló tömegkommunikációs törvényt sem akarja elhalasztani. Ha kell, célszerűbb a törvényelőkészítés szakapparátusát megerősíteni, mert az elmaradt feladatok újabb és újabb kemény problémákat jelentenek nemcsak a gazdaságban. A meghirdetett pénzügyi szigor és a belső kereslet szűkítése lassú leépüléshez vezetett. Szegény Szabó Kálmán professzor képviselőtársam hiába ismételgette annyiszor a tulajdon-reform szükségességét, mi és a kormányzat is rossz diák módján csak halogatunk! Az állami szektorban nem kényszerítették ki a tulajdonreformot, a veszteséges vállalatok átalakulását és a szerkezetváltást, sőt erősödtek a monopolszervezetek, melyek liberalizálva kényükre-kedvükre emelik az áraikat és túlélnek mindent. Magyarország egyébként a túlélésben hátul kullog, a halálozási statisztikák mellett azonban lesz újabb világcsúcsunk is. Senkinek sem jó, minőség nincs, de az áraink hamarosan világcsúcsokat döntögetnek. A szövegekben többször előfordul a szociálpolitika fejlesztésének emlegetése is. Erről röviden véleményem annyi, hogy nálunk a szociális védőháló úgy készül, mintha egy jól fejlett nyolclábú lajhár szövögetné állami bérért túlmunkában! Tisztelt Országgyűlés! Ezeken túlmenően a programot rosszul időzítettnek és a hosszú várakozás ellenére kidolgozatlannak tartom. Már csak néhány konkrétumot említek. A program 25. oldalán „időzített bombát" találtam. A tervek szerint a közel jövőben húszezer — ismétlem: húszezer! — bányász és kohász kerül az utcára. Sem a bányászatról szóló anyagban, sem a foglalkoztatási alapról szólóban nem találtam részleteket ez ügyben. Alig hiszem, hogy ennyi „nehéz ember" 2—3 éves átképzésének, áttelepítésének és családjuk eltartásának fedezetét a programba már betervezték volna. Erre szerintem éves szinten 6—7 milliárd forint legalább kellene, s akkor még nem beszéltünk a húszezer gépészről és a többiekről. Az ilyen fedezet nélküli előterjesztést ezért kifejezetten provokációnak tartom és elutasítom! Másodszor: stratégiai értelemben határozottan kórosnak tartom a program 32. oldalán írottakat; azt, hogy a vasúti közlekedésre és a helyi tömegközlekedésre nem fordítunk elég pénzt, és hogy a kormányzat — idézem — „számol az ivóvíz-bázisok és a környezet további károsodásával, s hogy az iskolák technikai feltételei nem javulnak." Az ilyen rövidtávú szemlélettel nem lehet azonosulni. Elvetem a kormányzat azon törekvését, hogy visszalép a bérliberáció folytatásától, s ahogy a 43. oldalon olvasom: program szerint tovább nő a szabadárak köre és csökken a hatósági beavatkozás. A liberalizálás szép dolog, de az a félelem, hogy ez csak azoknak jelent szabadságot, akik erősek, monopolhelyzetben vannak és így az áraikat úgy emelhetik, ahogy akarják. Úgy gondolom, előbb le kell törni a monopolárakat, meg kell változtatni a drága és elavult termelési szerkezetet, fejleszteni kell a versenytársakat és ezután szabadjára lehet engedni az árakat. Kihez menjen a háziasszony, ha a közéit, vagy patyolat, a gázművek, a Lehel termékei vagy drágák vagy nincsenek? Vegyen importot nyugatról, igaz? Sokan egyetértenek ezzel, csak éppen megfizetni nem tudjuk. Cipőgyáraink, textilüzemeink a tönk szélén állnak, termékeik rosszak vagy nincs választék, vagy drágák. A nyugati jó, választék is van, csak elérhetetlenül drága. Közöttük verseny nem tud kialakulni. A magyart tönkreteszik, cipőt lassan a többség már alig tud venni.