Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-73

6103 Az Országgyűlés 73. ülése 1990. január 23-án, kedden 6104 kérjünk a világtól; kérjünk a véghelyzet legvégső pontja előtt! Köszönöm szépen. (Taps.) ELNÖK: Dr. Vona Ferenc képviselőtársunk következik Pest megye 16-os választókörzetéből. DR. VONA FERENC: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Különös és nagyjelentőségű törvény megvitatására és elfogadására készülünk. Különös, mert a törvény dolga általában az, hogy a rosszat tiltsa, ez pedig éppen fordítva teszi: a jót engedi. Hiszen az egyik legfontosabb emberi jogot, a lelkiismereti és vallásszabadságot deklarálja. Illetve nemcsak deklarálja, hanem, most először, széles körű biztosítékokat is nyújt ahhoz, hogy a törvény szava ne puszta szó maradjon. Éppen elég nagy kárt okozott, hogy 40 éven át egyetlen világmegváltó ideológia próbálta boldogítani az embereket. Ez a kizárólagosságra törekvés természetesen azt jelentette, hogy az egyedül üdvözítő tan fényében a vallások elavult, nevetséges, sőt, anakronisztikus eszméknek tűntek föl, amelyek hamis válaszokat adnak az ember problémáira. Épp ezért előbb üldözte, majd kényszerűen eltűrte a hatalom, bízva abban, hogy hamarosan eltűnik a vallás az emberek életéből. Ez nemcsak mélyen történelmietlen, hanem természetellenes is volt. Nincsenek egyedül üdvözítő tanok! Eddig még minden ilyen kísérlet kudarcot vallott, nemcsak az ateista, hanem a vallási türelmetlenség is. Aligha véletlen, hogy az emberiség három nagy eszközrendszert dolgozott ki a világ megismerésére, megértésére és lakhatóvá tételére. Jelesül: a tudományt, a művészetet és a vallást. Sokáig a vallást szolgálta a másik kettő is. Aztán hol egyik, hol másik került előtérbe. Mint ami egyedül képes az ember összes problémáját megoldani. Elég sok évszázadnak kellett eltelni ahhoz, míg nyilvánvaló lett, a maga területén mindegyik nélkülözhetetlen, nemcsak az egyes emberek, hanem a társadalmak fizikai, szellemi egészsége szempontjából is. Nem mondom, hogy a mai magyar társadalom erkölcsi állapota csak a vallás nyílt, vagy burkolt üldözésével, az egyházak tevékenységének visszaszorításával függ össze. De hogy nagy szerepe van benne, az bizonyos. A magyar társadalom mintha évtizedekre hátra kötötte volna egyik segítő kezét. Megszüntette a tanító és karitatív szerzetesrendeket, elűzte a korházakból, az árvaházakból az apácákat és végzetesen legyengítette az embereknek nélkülözhetetlen és életvitelüknek normát adó lelki vigaszt. Amit mindezek helyett kínált, vagy kevés volt, vagy nem kellett az embereknek. Most ezzel a törvénnyel visszakapják, talán csorbítatlanul a vallás és lelkiismereti szabadság jogát és az egyházaknak joguk lesz segíteni az embereket és a társadalmat. Elég furcsa megfogalmazásra kényszerülünk. Megengedjük, hogy segítsenek. De hát 40 év múltán aligha mondhatunk mást. Láthatólag a törvényjavaslatot megfogalmazók sem tudtak kibújni a bőrükből. Nyilvánvaló, ha másként nem is, érzelmileg a régi rend ideológiájához kötődnek. Bár igyekeznek európai szintű törvényt alkotni, azonban a negatív megfogalmazások azt jelzik, hogy inkább csak tűrni, engedni akarnak. A korlátozások tiltása nem azonos a jó akarásával, az előmozdítással. Történelmileg persze érthető a fogalmazás, de egy kicsit arra a nebulóra emlékeztet, aki százszor megígéri, hogy nem lesz rossz, de azt nem igéri meg, hogy ezentúl jó lesz. Márpedig a törvénynek többet kell garantálnia, minthogy nem üldöz és nem tilt. Elvadított, megfélemlített emberek, kifosztott, legyengült egyházak kapják vissza elemi jogukat a közös gondolkodásra, a lelkek építésére, szolgálatára. Ha elismerjük, hogy az egyházak nélkülözhetetlen társadalmi funkciót töltenek be az oktatásban, a művelődési életben és gyógyításban, akkor nemcsak engedni kell a részvételüket, hanem egyhangúlag támogatni és elősegíteni is. Ezeknek a tevékenységeknek a gazdasági alapját nem lehet hagyományos gyűjtés megengedésével elintézni, illetve később meghatározandó mértékű támogatást kilátásba helyezni. Ez elvi kérdés. Ha a társadalomnak szüksége van az egyházak nevelési, egészségügyi és szociális tevékenységére és arra a lelki, szellemi, erkölcsi többletre, amit az egyházak tudnak adni, akkor elemi követelmény, hogy az egyházak az állami intézményekkel azonos mértékű támogatást kapjanak. Ezt ebben a törvényben rögzíteni is kell. örömmel láttam, hogy Pregun István javaslatát a jogi bizottság a Parlamentnek elfogadásra ajánlja. Ezzel elkerülhetők lennének az újra és újra ismétlődő alkudozások és megalázó kéregetések is. Vannak, akik azt mondják, az egyházak szabadságát és függetlenségét veszélyezteti az állami támogatás. Lehet. De ennél csak egy valami veszélyezteti és fenyegeti még jobban őket, a nem támogatás. Természetesen az volna az ideális, ha az egyházak az államtól teljesen függetlenül működhetnének. Ennek azonban több akadálya is van. A betegségéből lábadozó állam nehezen tudja megszokni, hogy ne szóljon bele mindenbe, ne irányítson és ne felügyeljen. A másik akadály, hogy az államosítás az egyházak anyagi bázisát is megszüntette. Nyilvánvalóan az egyházak intenzív bekapcsolásához a társadalmi problémák megoldásába, a bajok egyhítésébe nem elegendő a perselyezés és az állami támogatás. Minden bizonnyal hatékonyabb és fejlődő képesebb lenne az egyházak kulturális és szociális tevékenysége, ha visszakaphatnának valamit elvett javaikból, és maguk gazdálkodhatnának vele. Az már sokszorosan bebizonyosodott — ezt már a Parlamentben is elmondtam, — hogy a legrosszabbul az állam gazdálkodik. Elég, ha megnézünk egy állami tulajdonba vett házat. Itt vannak Isten házai, a templomok, a magyar kultúra nagybecsű értékeiről van szó, melyeket az állam szintén képtelen a műemlékeknek kijáró védelemben részesíteni. Ez sem oldható meg csupán adakozással és társadalmi munkával. Az egyházak gazdasági alapjainak megerősítése sok műemléki gondot is levenne az állam válláról. Ez nemcsak igazságos, de ésszerű is volna. Mindezek alapján a 18., 19. és 20. §. együttes át-