Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-73

6099 Az Országgyűlés 73. ülése 1990. január 23-án, kedden 6100 előttünk levő javaslatot átmeneti törvényként el tudnám fogadni — elsősorban mert Dr. Kulcsár Kálmán barátom személye és az előterjesztésben elmondott ígérete garancia. De milyen garancia van arra, hogy a következő Kormányban ő igazságügyminiszter lesz? (Mozgás és derültség.) Tudniillik én döntően az egyházi vagyon kérdéséről akartam volna beszélni. Talán látták az iratokból, hogy benyújtottam egy módosító javaslatot, amely a 22. §-t úgy módosítaná, hogy előzetes garanciaként a valamikori egyházi vagyonok — aszerint, hogy mikor vették el és milyen körülmények között kerültek át állami tulajdonba — többékevésbé automatikusan telekkönyvileg ismét az egyház eredeti, vagy az egyház által felügyelt egyesületek birtokába kerüljenek vissza. Talán nem kell az időt fecsérelnem arra, hogy felolvassam a bizottsági jelentésben is szereplő javaslatomat, amelynek csomó jogi naivitásáért természetesen elnézést kérek. Engedjék meg, hogy ne kelljen külön indokolnom és külön ismételnem azt a javaslatomat, hogy valamiféle kis garancia kerüljön be ebbe a törvénybe a volt egyházi vagyon sorsáról. Nem vagyok jogász, tehát nem tudom, hogyan lehetne jogi garanciát megfogalmazni atekintetben, hogy valamikori egyházi tulajdonok, mihelyst erre lehetőség van visszakerüljenek az egyházak és egyesületeik tulajdonába. Erre ugyan hangzott el bizonyos ígéret az igazságügyminiszter úr részéről, hogy az egyházak most átlátható reális igényei teljesíthetők lesznek. Sajnos jelenleg az egyházak nincsenek abban a helyzetben, hogy eredeti ingatlanaikat átvegyék, azért is fogalmaztam így, mert feltételezhetően belátható időn belül a helyzet változik. (Dr. Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter: Azt most jelentsék be, a többit majd később!) Igen, de akkor miért nem lehetett a garanciát beépíteni a törvényjavaslatba? Ez megnyugtatóbb lenne. Egyébként engedjék meg, hogy megmondjam: nekem eszem ágában sincs az 1945 előtti nagy vagyonú és nagy politikai hatalmú egyházakat visszakívánni, vagy visszaállítani, de annyi ma már nyilvánvaló, hogy az állam véglegesen csődöt mondott az egyházi vagyonból, régebben mégiscsak elfogadhatóan fenntartott erkölcsi-nevelési és szociális szolgáltatások körül. Erről a hatalmas társadalmi tartalékról — mint régebbi parlamenti beszédeimben ismételten utaltam rá — a mai és még fokozottabban a leendő jogállam nem tud lemondani. Engedjék meg, hogy röviden felsoroljam: árvaházak, súlyos testi és szellemi fogyatékosok, magatehetetlen időskorúak, elfekvő betegek részére fenntartott szeretetintézmények ezek, amelyeket személyes elkötelezettségből fakadó társadalmi segítség nélkül nem lehet fenntartani és nem lehet működtetni. Ezt ma már mindenki világosan látja. Igényes, magas szintű, erkölcsi nevelést is adó iskolák, nehezen kezelhető (úgynevezett problémás) gyermek oktatásában az egyházi iskoláknak közismerten jobb eredményei voltak és vannak. Végül, de nem utolsó sorban az egyházak voltak az elmúlt negyvenöt évben az egyetlen szervek, amelyek a nemzetiségek számára némi „európai" jellegű összetartást tudtak biztosítani, őrültség — Talleyrand szerint nem bűn, hanem hiba — lenne a mai viszonyok között a valódi nemzetiségi (kétnyelvű) óvodák, kisiskolák ma még létező hajszálgyökereit most nem ápolni és támogatni. Tehát itt látnám annak lehetőségét, hogy a jelenlegi törvényben valamilyen módon, akármilyen átmeneti jelleggel is, beépüljön valahogy valamilyen garancia arra, hogy a valamikori egyházi vagyon az egyházak megerősödésével és újjászerveződésükkel párhuzamosan visszakerüljön jogos tulajdonukba. Természetesen elsősorban abból a célból, hogy ezeket a szolgáltatásokat jelentős részben társadalmi munkában hitükből és elkötelezettségükből újra el tudják látni. Ez az, amit szeretnék már ebben a törvényjavaslatban biztosítottnak látni. Csupán egy szubjektív végső megjegyzés. Az itt levők többsége túl fiatal ahhoz, hogy átélte légyen azt, amit én: amikor hazámtól és családtól távol, a visszatérés minden reménye nélkül halálos betegen feküdtem és apácák ápoltak, éspedig olyanok, akik nem is ápolási munkára készültek fel, hanen nagyobbára nevelő tevékenységre — magasan kvalifikált gimnáziumi tanárnő volt az egyik — akik ápoltak nemcsak engem, hanem nagyon egyszerű, nem egyszer analfabéta magyar vagy román, szlovák — mert hiszen akkoriban a nagyobb ország területéről verbuválódott a katonaság — hadifoglyokat, illetőleg betegeket. Aki ezt egyszer átélte, az tudja, hogy mi a különbség az ilyen típusú ápolás és a mai napság tapasztalt között. Ezért érzem olyan fontosnak, hogy maximálisan legyen biztosítva az, hogy a jövő magyar társadalmában ezek a régi vallási egyesületi és egyházi tulajdonok valamikor helyreálljanak. Nem kívánok földbirtokot, nem kívánok jövedelmező épületvagyont sem: az egyházak és egyesületeik majd tudják, hogy mi az, amit visszakérniük kell és amit majd működtetni tudnak. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.) ELNÖK: Megkérdezem képviselőtársaimat, nevezetesen dr. Eke Károlyt, dr. Vona Ferencet, dr. Pregun Istvánt, hogy az általános vitában, illetőleg a részletes vitában kívánnak-e szólni. Amennyiben a részletesben kívánnak szólni, akkor kérem, emeljék fel a kezüket. (Megtörténik.) Igen. Vona Ferenc az általánosban, és dr. Eke Károly az általánosban. Megadom a szót dr. Eke Károly képviselőnek, Csongrád megye 10-es választókörzete képviselőjének. DR. EKE KÁROLY: Tisztelt Országgyűlés! A lelki bajokba bele lehet halni. Tehát amiről ma mi itt beszélünk, az tulajdonképpen halálosan komoly dolog. És azt hiszem, a magyar nép azt kívánja ettől a Parlamenttől, hogy ebben a témakörben biztosítékokat adjon. Most ennek a Kormánynak és Parlamentnek erre futotta az ereje, hogy összehozták ezt a törvénytervezetet, amelyet én is feleslegesnek tartok abban az esetben, ha a vallásszabadság, és minden szabadság teljes, de mivel bevallottan nem teljes, kell ez a törvény.