Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.
Ülésnapok - 1985-67
5583 Az Országgyűlés 67. ülése, 1989. november 23-án, csütörtökön 5584 ELNÖK: Tisztelt Képviselőtársaim! Arra kérem Önöket, szíveskedjenek a tíz perces hozzászólási időtartamot betartani. Szót kap Búzás Józsemé képviselőtársunk Szolnok megye 14. választókerületéből. BÚZÁS JÓZSEFNÉ: Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! 1987 szeptemberében egy lelkesítő kormányprogram előterjesztésének bizakodó hangulatában elfogadtuk az adótörvényeket. Igen szavazatukkal akkor olyan mély sebet okoztunk állampolgáraink életkörülményein, amelyre a gyógyírt most kell közösen megtalálnunk. Az nyilvánvaló, hogy adók nélkül megbénul az ország, az állam képtelen ellátni alapvető funkcióit. De az sem kétséges, hogy az irreálisan magasra szabott adó nem többet, hanem kevesebbet tett az ország kasszájába. Csökkent az életszínvonal, nőtt a szegénység. Gyermekeket nevelő családok, kisnyugdíjasok és kiskeresetű társadalmi rétegek számára már a mindennapi megélhetés okoz megoldhatatlan feladatot. Egyre többen veszítik el reményeiket, optimizmusukat. A rohanó árakkal, a vágtázó inflációval a bérek már régen nem tudnak lépést tartani. De nemcsak a pénzzel mérhető értékek, hanem a Kormány ígéretei is inflálódtak. Nem valósult meg a termelés növekedésének felgyorsulása, a termelői támogatások sem csökkentek megfelelően, nincs meg a szervezet- és szektorsemlegesség, nem egyszerűsödött a jövedelemszabályozás és nem vált áttekinthetőbbé az adózás. Az emberek becsapottnak érzik magukat, hiszen a gazdasági feszültségek enyhítésének lehetősége egyre jobban távolodik az ezredforduló határára. Bebizonyosodott, hogy a reformfolyamatok végrehajtása nem lehet eredményes féloldalasan. Bérreform nélkül, költségvetési reform nélkül a gazdálkodás élénkülése elmarad. Az is egyértelmű, hogy egy szegény állam sokkal szerényebb intézményeket képes csak fenntartani. A működőképesség egyensúlyban tartásához egyre több pénzre van szükség! E felkiálltójelet kívánó mondat után ott van a pénzügyi kormányzat megoldása: A lakosság mindig kéznél van. Legalábbis akkor, ha a rossz gazdasági döntések, a szerkezetváltás elmaradása, vagy az elkövetett technikai hibák miatt bekövetkezett anyagi terheket kell valakinek a vállára rakni. Ugyanakkor most sincs kéznél az, vagy azok, akik felelősek mindezért. Elszomorító és elgondolkodtató információkat meríthettünk a Pénzügyminisztérium által kiadott 1988. évi adófeldolgozás adataiból: 1 051 000 ember évi keresete nem érte el a 48 000 forintot . 938 000 ember keresete a 48—70 ezer forint között volt. A közel 2 millió dolgozó, a bérből és fizetésből élők 42 százalékát teszik ki. Nagyrészüket nem védi szociális háló, és karácsonyi ajándékot sem kapnak a társadalombiztosítási alapból. Pedig ők a társadalom gerincét képező, de megingott gazdasági helyzetű, bérből és fizetésből élő középrétegek. Tehertételük adózás nélkül is háromirányú. Segítenük kell idős szüleiket, támogatásra szorulnak gyermekeik, mert még vagy tanulnak, vagy mert még nincs lakásuk. Eközben a maguk gondja sem kevesebb, minthogy élniük, létezniük kell. Naponta Sámsonként kellene újjászületniük, s helyette napról napra fáradtabban veszik a buktatókat. Bizony így igaz, mert félkézzel nem lehet dolgozni. A másik kézzel ugyanis a nadrágot kell fogni, hogy le ne essék, mert már nincs több lyuk azon a bizonyos nadrágszíjon. A szociális biztonság megteremtése, a védőháló kiterjesztése számukra is létszükséglet. E rétegek biztonságérzete, aktivitása, hitele nélkül nem növelhető a gazdasági hatékonyság. Anyagi gondjaik enyhítésére többféle megoldás is kínálkozik. Nyílt titok, hogy a gazdálkodók részéről befizetett társadalombiztosítási hozzájárulás, s a dolgozóktól levont nyugdíjjárulék második adóként funkcionál. Bebizonyosodott, hogy mértéke is magas. Az alacsony keresetből levont 10 százalék bizony fájdalmas érvágás, javaslom, a 7—8000 forint keresetig az 5 százalék körüli nyugdíjjárulék alkalmazásának megfontolását. Ezen intézkedésnek áldásos hatása lenne a valóban kiskeresetű dolgozókra nézve. A másik lehetőség az adóprés szorításának egyhítése. De sajnos, a Kormány által 1990-re javasolt adótörvényváltozások nem segítenek sem az országon, sem az állampolgárokon, sőt, még az eddiginél is kedvezőtlenebb helyzetet teremtenek. A képviselők felelősségük súlyát átérezve, közöttük magam is, módosító javaslatokat, új adótáblákat nyújtottunk be. A bizottsági ülésen a javaslatokkal szembeni fogadókészség nem volt kedvező. Magam is azok közé a képviselők közé tartoztam, akiknek az a válasz hangzott el, hogy módosító javaslatokkal tele van a padlás. És ezt még ráadásul a rádió is közvetítette. így ez a megjegyzés egybecseng az állampolgárok véleményével, csak az utóbbinak más a tartalma. A mindent elvonó adópolitikával, a meg nem valósult Ígéretekkel az állampolgárok padlása is tele van. Ezért nem adtam be önálló módosító indítványt, hanem csatlakoztam a hatok módosító indítványához. Választóim nevében az adósávok olyan módosítását támogatom, amely a teljesítmények ösztönzését, és nem azok visszatartását szolgálják. Egyúttal azonban figyelembe veszi az elszegényedés mértékét, az inflációs rátát. Mellette szükségesnek tartom azt is, hogy a szülők vonhassák le adóalapjukból az eltartott gyermekek számától függő 12 000 forintot. Sőt, e kedvezmény kiterjesztését indokoltnak tartom minden gyermekre. Mert mennyit ér most nálunk egy gyermek? Mindent és semmit. Mindent a szülők számára, mert életük folytatója, adózási szempontból pedig szinte semmit, mert egy gyerek nem gyerek, s ha a két szülő neveli a két gyereket, akkor az is egyenlő a nullával. Égetően sürgős a gyermekes családok, a fiatalok helyzetén változtatni. Mert félek, — bár megalapozatlan lenne a félelem!, — hogy a perspektívátlan, cél nélküli lét előbb-utóbb megbosszulja magát. Támogatom, tehát Kovács Lászlóné képviselőtársam módosító javaslatát. Tisztelt Országgyűlés! Emberemlékezet óta honatyáknak mondják Magyarországon a képviselőket, és ezen az sem változtatott, hogy itt honanyák, azaz női képviselők is. Ez a megtisztelő cím pedig azt jelenti, hogy éppoly nagy körültekintéssel és odaadással kell foglalkoznunk az ország és az állampolgárok sorsával, ahogyan egy valódi apa vagy anya foglalkozik, törődik