Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-64

5286 Az Országgyűlés 64. ülése, 1989. október 31-én, kedden 5287 Magyarországon — mint ismeretes — vagy ún. nyelvoktató iskolákban tanulhattak a hazai kisebbségek, — ami azt jelenti, hogy anyanyelven heti háromnégy nyelvi óra, valamint az irodalom oktatása lehetséges —, vagy pedig ún. kéttannyelvű iskolában. A kisebbségi nyelvi oktatás elvi kérdés, amit az elmúlt 20, illetve 40 év egész kisebbségi politikájának újragondolása tud csak megfelelő módon még egy interpellációnál is megválaszolni. Miről van szó? 1960-ban, miközben Magyarországon a sajtóban, a szépirodalomban óriási viták folytak a nemzeti kérdésről, osztályharc és nemzeti kérdés viszonyáról, átértékeltük egész történelmünket, vagy megpróbáltunk átértékelni, miközben tehát viharmadarak úsztak fönn a levegőben, addig a valóságban — kérem — libák tocsogtak a pocsolyában, és a magyar kormányzat 1960-ban megszüntette a teljes anyanyelvi oktatást a kisebbségi iskolákban. Nos, ez volt a viszony az elvi ideológia, az agit, propos viták és a gyakorlati politika között. Az utána következő periódusban a helyzet annyiban módosult, hogy a Művelődési Minisztériumon belül működő osztály igyekezett a nyelvoktató iskolák helyett két tannyelvű iskolák felé terelni az oktatás lehetőségeit. Jelenleg azonban valóban még elsősorban nyelvoktató iskolákban taníttathatják gyermekeiket a hazai kisebbségek, így a szlovák, de más kisebbségek is. Az elmúlt hetekben erről meggyőződtem. A szerb-horvát gimnáziumban személyesen is jártam. Az elmúlt időben újabb koncepció merült föl Magyarországon a kisebbségi kérdéssel kapcsolatban, amely nem ismeretlen, és az 1920-as évek alapelveit ismételheti meg. Ez azt mondja: ha majd mi jól bánunk saját kisebbségeinkkel, a hazai svábokkal, tótokkal — elnézést, ez az 1920-as évek kategóriája —, szerb-horvátokkal és így tovább, majd odaát, a határokon túl is jobban bánnak szomszédaink a magyar kisebbségekkel. Ebben az értelemben épült fel a gyulai — mint ismeretes — román általános- és középiskola, az egyetlen, valójában megnyugtató helyzetű, anyanyelvi oktatást is adó kisebbségi iskola. Nos, azt hiszem, hogy ebből le kell vonni a következtetést: sem 1945 előtt, sem ma nem fognak a szomszédos országokban jobban bánni a magyar kisebbségekkel csak azért, mert mi itthon ilyen gesztusokat teszünk — hozzáteszem: mindenekelőtt nyilatkozatokban — a magyarországi kisebbségeknek. Én azon a véleményen vagyok, ahogy már a Parlament kulturális bizottságában is elmondottam, hogy a hazai kisebbségi, anyanyelvi oktatás alanyi jogon jár minden magyarországi állampolgárnak. Másrészt pedig gyakorlati elveket követve, meg vagyok róla győződve, hogy a magyar társadalomnak napi érdeke, hogy minél több, a szomszédos népekhez kötő nyelvet anyanyelvi szinten beszélő fiatal kerüljön ki iskoláinkból. Ha ugyanis az elmagyarosítás ilyen ütemben halad tovább, mint ahogy zajlott az elmúlt 40 évben, nem lesznek külkereskedőink, nem lesznek kereskedelmi ügynökeink a kialakuló piacgazdasághoz, nem lesznek olyan fordítóink, akik anyanyelvi szinten képesek közvetíteni szövegeinket. A helyzetelemzéssel tehát egyetértek. De melyek a tennivalók? Legelső lépésként az 1960-ban kelt miniszteri utasítást visszavonjuk, és rövid időn belül ki kívánjuk adni a teljes tannyelvűségről rendelkező új miniszteri utasítást. Ennek előkészítése már az elmúlt hetekben megkezdődött. Másodszor: felül kell vizsgálnunk az iskolaigazgatásokban meglévő ellentmondásokat. Közismert a képviselők előtt — erre már legutóbb az egyházi középiskolákkal kapcsolatos interpellációnál is utaltam —, hogy Magyarországon a közoktatás, tehát az alsó- és a középfokú oktatás, valamint a közművelődés a helyi tanácsok hatáskörébe tartozik. Ezeknek a tanácsoknak természetesen — hangsúlyozom, természetesen — az az első számú feladatuk, hogy a területükön lakó fiatalok beiskolázásáról gondoskodjanak. A kisebbségi és a felekezeti iskolák azonban többnyire nem helyi, hanem országos vagy regionális beiskolázásúak. Ilyen szempontból joggal gondolhatna arra a helyi vezetés, hogy ezek az iskolák nem helyi érdekeket képviselnek, így ezekről a feladatokról országos szinten kellene gondoskodni. Ugyanakkor a helyi tanácsok költségvetésében szerepelnek mind az egyházakat, mind a kisebbségeket illetően azok a pénzek, amelyeket a kományzat erre a célra fordítani tud. (Mint ismeretes, csak a felsőoktatás terén tartozik közvetlenül a kormányzathoz vagy a minisztériumhoz a költségvetés). Ezt a meglevő ellentmondást át kell valami módon hidalni. Sőt, kormányszinten is végig kell gondolni: van-e értelme egy kisebbségi tanács létrehozásának akkor, amikor a minisztériumban működik egy kisebbségi főosztály. Vagyis mi történt? Megismétlődik egy régi pártközpont és a régi minisztériumi szisztéma: egyik helyen elvi magaslatokban tárgyalják a kérdéseket, másik helyen pedig bizonyos kérdéskörökben csak „végrehajtanak". Tehát ez a második kérdés, amit rendezni kívánunk. A harmadik feladatunk: az iskola elhelyezésének felülvizsgálata. A kisebbségi iskolák helyzete az előbb leírt igazgatási problémák miatt is mizerábilis. Nem akarok arról beszélni, milyen büszke lehet a főváros, vagy akár a miniszter is: milyen remek iskolákat építenek pl. Budapesten a külső kerületekben is. Bármelyik nyugat-európai ország elfogadhatná nemcsak középiskolának, de főiskolának is. Ugyanakkor kérem, ha valaki velem lett volna az elmúlt napokban a szerb-horvát gimnázium salétromos falai között, pinceoduszerű tantermeiben, akkor joggal kérdőjelezhetné meg: az elmúlt évtizedekben gondolkozott-e az ország vezetése azon, hogy amíg a határokon túli magyar kisebbségeknek méltó bánásmódot kíván addig itthon nem képes következetes művelődéspolitikával a hazai kisebbségeknek az iskoláztatását megoldani. A pénzügyminiszter úrtól ígéretem van arra, hogy a mostani pártvagyonnak a szétoszása, illetve oktatási célra való hasznosítása messzemenően figyelembe fogja venni ezt az új kormánypolitikai szempontot. Nem kívánom elemezni az infrastruktúra, a taneszközök terén lévő siralmas állapotát. Hiányoznak az anyanyelvi térképek kisebbségi iskoláinkból, nincsenenk megfelelő írásvetítőink. Mint ismeretes, az anyanyelvi oktatás drága oktatási ágazat. Ehhez nincsenek a sokszorosítási és egyéb feltételek adva. Erről a minisztérium a következő hónapokban kíván gondoskodni.