Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.
Ülésnapok - 1985-64
5266 Az Országgyűlés 64. ülése, 1989. október 31-én, kedden 5267 hogy ezelőtt pár évvel az ellenforradalom leverésében való részvételért adott a Minisztertanács mellett működő különleges ellátások csoportja két-háromezer forint nyugdíjemelést, akkor szót kell emelnem szavazóim és a többi áldozat anyagi rehabilitációja mellett is. Szabad legyen itt példaként megemlíteni a fogságuk alatt kiesett keresetüket. Mindenképpen szükségesnek és emberileg is méltányosnak tartom az anyagi kártérítés megállapítását. Más kérdés, hogy a rendezés milyen ütemben történjék. Ugyanígy szükségesnek tartom a Szovjetunióba hurcolt, és ott kényszermunkára fogott, esetleg el is ítélt állampolgáraink rehabilitálását és anyagi kártérítését. Külön ki kell emelnem Hatvan város tanácsát, amely határozatot hozott választóim elvett lakásának és a benne lévő valamennyi ingóságuk és jószágállományuk elvétele miatt káruk enyhítésére. A károsultak egyszobás lakásuk elvesztéséért 90 ezer forintot kértek, ami igazán szerénynek mondható. Itt külön kérném a belügyminiszter urat, hogy támogassa ezt a tanácsi lépést, és a jövő évi költségvetés kiszabásánál juttassa jóindulatú szándékát kifejezésre. Szavazóim és a többi áldozat is szabadulás után továbbra is hátrányos megkülönböztetett helyzetbe került, minek következtében többségüknek minimális a nyugdíja. A tervezett lakbéremelés után nem fogják tudni a felemelt lakbérüket kifizetni. Ezért tisztelettel kérem, hogy lakbérük maradjon életük végéig változatlan. Ezen kívül javaslom, hogy a rabság elviselhetetlen körülményei folytán, önhibájukon kívül megromlott egészségükre való tekintettel kapjanak családjukkal együtt ingyenes gyógyszerellátásra jogosító igazolványt. Mindezek teljesítése esetén az áldozatokkal szemben a jelenlegi Kormány és a társadalom még mindig csak a minimumot fogja nyújtani. Tudatában vagyok annak, hogy az Országgyűlésre rendkívül fontos, az egész ország jövőjét meghatározó jogszabályalkotás vár, de ezek sem oldhatók meg megnyugtató módon, ha előbb a társadalom elnyomott, kisemmizett rétegeiben nem állítjuk vissza az egyenjogúság érzését és nem teremtjük meg a lelkekben az igazi esélyegyenlőséget. Köszönöm. ELNÖK: Az interpellációra a Kormány nevében dr. Kulcsár Kálmán igazságügyminiszter válaszol. DR. KULCSÁR KÁLMÁN: Tisztelt Országgyűlés! Az interpellációnak két része van. Ennek a két résznek megfelelően szeretnék válaszolni. Az első ténykérdés, a második értékelés. A ténykérdésre a következőket mondhatom. Megjelentek már azok a jogszabályok a legutóbbi hónapokban, amelyek a tisztelt képviselőnő által felvetett problémák jórészének a megoldását elősegítik. Elsősorban a nyugdíjjal kapcsolatos jogszabályok ezek, az internálásban vagy más módon eltöltött évek beszámításával összefüggően. Ezek nyilvánosságot kaptak, életbe léptek. Jelezte a felszólaló képviselőnő, hogy a legutóbbi alkalommal nem volt itt az Országgyűlés ülésén. Nyilvánvalóan innen származik annak a figyelmen kívül hagyása, hogy az 1956. évi eseményekkel kapcsolatos ítéletek semmissé tétele kapcsán elhangzott expozéban az igazságügyi államtitkár mindazokat az eseteket, amelyek az interpellációban jeleztettek, említette, éspedig olyan okként, amelyek megoldására törekedni kell, a Kormány pedig kötelezettséget vállalt ezeknek a kérdéseknek a megoldására. Ide tartoznak a Szovjetunióban kényszermunkára hurcolt emberek, ide tartoznak a kitelepítések, és így tovább. Ugyanezen az ülésszakon javaslat hangzott el az előbb már említett törvény kapcsán arra is, hogy a Kormány dolgozzon ki programot a törvénytelenség áldozatainak anyagi kárpótlásával összefüggésben. Ezt a határozatot az Országgyűlés elfogadta. Véleményem szerint tehát azok a kérdések, amelyek az interpellációban megjelentek, nem ugyan kifejezetten Hatvan városára nevesítve természetesen, hanem általánosságban minden hasonló sorsú embert érintve, országgyűlési határozattal megoldódtak olyan értelemben, hogy a Kormány köteles a kárpótlás módozatainak kimunkálásáról gondoskodni. Ázt hiszem, könynyen belátható, hogy ez nem történhet meg egyik napról a másikra, nem történhet meg — amint ez akkor itt el is hangzott — az ország teherbíróképességének figyelembevétele nélkül. Ez tehát a ténybeli válaszom az elhangzott interpellációra. Van azonban egy másik kérdés is, amely a Kormány ezzel kapcsolatos tevékenységét érintette, értékelte, éspedig abból kiindulva, hogy a Kormánynak 40 év nem volt elegendő arra, hogy az elkövetett jogtalanságokat orvosolja. Szeretném jelezni, hogy a korábbi Kormányok, amelyek — amint mondani szoktuk — a pártállam, vagy állampárt összefüggésében működtek, nem is kívántak ezzel a problémával foglalkozni. A kérdés tehát nem fogalmazható meg, úgy hogy 40 év elegendő volt-e erre, vagy nem, hanem csakis úgy, hogy ez a Kormány mit tett annak érdekében, hogy a sérelmek orvoslásra kerüljenek. Csak szeretném a tisztelt Országgyűlés emlékezetébe idézni, hogy az elmúlt évben a Kormány saját maga kezdeményezéséből indította meg a különböző perek felülvizsgálatát, az internáltakkal kapcsolatos jogorvoslati eljárásoknak a bevezetését, amely talán elég bizonyíték arra, hogy nem valamiféle múlthoz, vagy múlt módszerekhez való görcsös ragaszkodás rabja. Megvallom őszintén a magam részéről nem is értem, hogy került ez itt említésre. A Kormány megtett mindent, amit tudott, ezeknek a kérdéseknek az orvoslására. Én értem, hogy mindenki számára, aki közvetve vagy közvetlenül érintett sürgős ennek a problémának a megoldása, sürgős ez annak is aki szívén viseli e sokat szenvedett embereknek a sorsát. Magunk is ezek közé tartozunk. Azt is érteni kell azonban, hogy idő lehetőségei és anyagi erő korlátai közrehatnak a problémák megoldásában. Ha tehát a kormányzatnak az eddig megtett lépéseit — elmúlt évtől kezdődően megtett lépéseit — mind a mai napig úgy lehet értékelni, hogy nem kívánt ezzel a kérdéssel őszintén foglalkozni, és nem érdemel bizalmat azért, amit tett, ez olyan értékelés, amit én