Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-62

5151 Az Országgyűlés 62. ülése, 1989. október 20-án, pénteken 5152 lakulást, amelyre 1956 lehetőséget adott volna, forradalomnak is nevezhetjük. Maga az, ami történt, az felkelés volt. A függetlenség érdekében való fellépés pedig nyugodtan nevezhető szabadságharcnak, hiszen egy idegen hadsereg ellenében folytattatott. Mégis eltekintettem attól, hogy ezt javasoljam, mert valóban — ahogy ezt másutt megfogalmazzák az anyagok — nincs igazán nemzeti közmegegyezés ennek megítéséséről. A társadalom jelentős része a barikád egyik oldalán állt, a társadalom egy másik része a barikád másik oldalán. Azt azonban fontosnak tartom ezzel összefüggésben is megjegyezni: az, ami most történt, az a csendes intellektuális forradalom, a jogalkotásban lezajló forradalom — ez most egy beteljesülő forradalom. Ebben talán most végre itt egyet tudunk érteni. És én nagyon remélem, hogy nem kell a függetlenségért harcba szállni a közeljövőben sem és később sem. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Huber jenő, Baranya megye 2. számú választókerületének . .. nem kér szót. Következik dr. Börcsök Dezső, Budapest 38. számú választókerületében megválasztott képviselő. DR. BÖRCSÖK DEZSŐ: Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Budapesti, lipótvárosi képviselő vagyok. Abban a körzetben, ahol dolgozom, nagyon sok idős, elesett ember él. Valahogy úgy hozta az élet, hogy Budapestnek ez a kerülete, amely Angyalföld peremén helyezkedik el, korábban nagyon sok kispolgári foglalkozású embert gyűjtött össze. Képviselői fogadónapjaim alkalmával nagyon sok szomorú sorsot ismertem meg. Ezek közül az egyiket, az engem legjobban megrázót engedjék meg, hogy önökkel megosszam. Két évvel ezelőtt felkeresett egy nagyon idős férfi. Kiderült, hogy zsidó vallású, akit 1945 előtt a zsidótörvények alapján üldöztek. Munkaszolgálatos volt, megszökött; vidéken egy fiatal paraszt házaspár nyújtott neki menedéket. Ott vészelte át a háború zivatarát. A háborút követően azonnal visszajött, örömmel foglalta el kis lakását a Lipótvárosban és elkezdte a szorgos hétköznapi munkáját, amit korábban is folytatott. Az a házaspár, aki őt bújtatta, a háború után úgy gondolta, hogy Budapesten talál talán megélhetést. Megkérték őt, engedje meg, hogy lakásába beköltözhessenek. Egyedülálló ember lévén — családja többi tagja meghalt — örömmel, szívesen tett eleget ennek a kérésnek, amelyet megelőző vendégszeretetet ő is élvezett. Az illető a rendőrséghez ment, ott jelentkezett szolgálatra. És ez az üldözött ember volt a jótállója, aki elmondta, hogy őt bújtatta — éppen ezért a rendőrség kötelékébe azonnal fel is vették. Majd a hamarosan megalakult Államvédelmi Osztályra került az illető dolgozni. Ez az idős, akkor még középkorú ember egyik reggel azt tapasztalta, hogy csengetnek az ajtaján — internálták 1949-ben. Internáló táborokban töltötte az életét 1951-ig. Egy emberséges kihallgató tisztnek tűnt fel a lehetetlen helyzet és valamilyen módon kiengedték. Örömmel ment természetesen haza, becsengetett a lakásba: egy pofont és egy farbarúgást kapott, a lakásba nem mehetett be. Törvénytisztelő ember ilyenkor mit csinál? Elmegy a rendőrségre. Ott megpofozták, megverték és közölték vele: ha még egyszer megjelenik, akkor visszaküldik oda, ahol eddig internálva volt. Ez az ember 1951-től 1987-ig munkásszállóban lakott, a teljes vagyona egy cukroszsákba összecsomagolt szegényes batyu. Amikor megkeresett, megrendített a sorsa. Hova fordulhattam volna, mint a párt Központi Bizottságához, Fejti Györgyhöz, akit annak idején a Központi Bizottság az ilyen ügyek tisztázásával és a szükség szerinti kártalanítással megbízott. Fejti Györgytől — természetesen — levelemre nem kaptam választ. Utána tovább folytattam, és dr. Csehák Judit miniszterasszony volt az első, aki ennek az embernek 1951 után segített. Segélyt utalt ki neki, a lakásgondjai megoldásához támogatást ígért. Természetesen a mai napig nem költözött vissza a lakásába, hiszen ott még az a család él, aki őt internáló táborba juttatta. Angyalföldön kapott egy kicsi szükséglakást, de a lakás megváltását meg kellett volna neki fizetni. Összeadtuk ennek az összegnek egy részét, a másik részének elengedésére a Fővárosi Tanács elnöke adott lehetőséget. Ez az ember közelebb van a 80-hoz, mint a 70-hez. Nekem azt mondta: képviselő úr, én már nem élek sokáig, de legalább ezt az utolsó egy-két évemet tiszta lelkiismerettel, bárkinek a szemébe nézve szeretném megélni. Egyrészt azt, hogy tudják rólam, ártatlan voltam, másodszor pedig, hogy kenyerem mellé legalább a parizert is megkapjam. Azért nagyon sürgős nekünk ebben a törvényben minél előbb emberségesen dönteni, mert úgy érzem, hogy mindennap fogy azoknak a száma, akiknek ez a társadalom elégtételt tud adni. Köszönöm szépen. {Taps.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Mivel több felszólaló nincs, ezért az általános vitát lezárom. Javaslom a tisztelt Országgyűlésnek, hogy a törvényjavaslatot bocsássa részletes vitára. Kérem, erről szavazzunk. {Megtörtént.) Az Országgyűlés 288 egyetértő szavazattal, 1 ellenszavazattal és 2 tartózkodással úgy határozott, hogy a törvényjavaslat tárgyalását részletes vitával folytatja. A részletes vitában — ha jól értettem — Király Zoltán képviselőtársunk szót kért. Öné a szó. KIRÁLY ZOLTÁN: Tisztelt Parlament! Szeretem megerősíteni azt a módosító indítványt, amelyet Marx Gyula már előterjesztett és közreadott, és amelyről — úgy tudom — a bizottság mégis másképpen foglalt állást. Én abban a formájában szeretném elfogadtatni a Parlamenttel, ahogy az a beterjesztésben volt. Eszerint a javaslat 1 §-a egészüljön ki egy 2. bekezdéssel, amely úgy szól, hogy az előző bekezdésben írt elítélteket minden szempontból úgy kell tekinteni, mint akiket törvényességi óvás folytán felmentettek, és egészüljön ki egy 4. §-al, amely a következők szerint módosulna: ,,Az Országgyűlés felhívja a Minisztertanácsot, hogy gondoskodjék a semmisnek tekintendő elítélésben érintett személyek tekintetében a büntető eljárási törvény 384. és 385. § szerinti kártalanítás mértéke és irányelvei meghatározásáról."