Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-62

5147 Az Országgyűlés 62. ülése, 1989. október 20-án, pénteken 5148 ki, és fenntartom ezt az indítványomat, de helyesnek tartanám azt, hogy ha az ilyen esetekben a bíróságok egyedi döntés alapján mondanák ki a mentességet. Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Következik Batha Miklós Budapest 23. sz. választókerületének képviselője. BATHA MIKLÓS: Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársak! Eredetileg nem terveztem hozzászólást, azonban az államtitkár úr bevezetőjében 1956-tal kapcsolatos különböző eseteket sorolt fel, és úgy érzem, hogy ott a felsorolásból egy csoport kimaradt. Ez a csoport nem más, mint a tartalékos tisztek 1956 következtében történő lefokozása. Ez a lefokozás 1957-ben általában vállalati jellemzés alapján a HM illetve az akkori honvédelmi miniszter parancsa alapján történt. Mi most kaptunk egy levelet a tényleges tiszi állomány lefokozásával kapcsolatos igényekről is, én azt mondom itt, hogy igényt bejelenteni ezzel kapcsolatban én nem kívánok. Igaz, ha meggondoljuk azt, hogy ezek az emberek általában abban az időben 20—30 év között voltak, szakmai előmenetelükben éveken keresztül hátrányt szenvedtek, azonban túlélték, és most már közel a nyugdíjkorhatárhoz állnak. A HM-ben a pontos kimutatások megvannak róluk. Mert volt olyan példa, hogy nyugdíjazási kérelemre, ugye, a HM közölte, hogy XY volt hadnagy, jelenleg honvéd, alábbi szolgálatokat teljesítette, ekkor és ekkor tartalékos tiszti iskolát végzett, továbbképzésen vett részt, tehát az iratok megvannak. Én ennek a csoportnak legalább erkölcsi rehabilitációját kérném, és ez nem bírósági ügy szerintem, hanem a HM-nek kellene felülvizsgálnia ezeket az eseteket, és legalább ezeket az embereket erkölcsileg rehabilitálni. Kérem erre az illetékes tárcák figyelmét, és kérem segítségét ebben az ügyben. Köszönöm szépen. (Taps.) ELNÖK: Dr. Márton János országos listán megválasztott képviselőtársunk felszólalása következik. DR. MÁRTON JÁNOS: Tisztelt Képviselőtársak! Én tegnapelőtt jelentkeztem hozzászólásra, de az előbb elhangzott hozzászólások számomra lehetővé teszik, hogy rövidebben beszéljek. Mindenekelőtt el kell hagynom azt az indoklást, amellyel csatlakozom Dauda Sándor képviselőtársamhoz, hogy a „rablást", — ami, ha így marad a szövegben félig meddig a rehabilitáltak megbélyegzése, hagyjuk ki. Én nem értek a joghoz, de tudom, hogy így egybemosni a különféle cselekményeket már csak azért sem lehet, mert én a valóságos cselekmények egybemosásának sem vagyok híve, függetlenül attól, hogy az melyik oldalon történt 1956-ban. Ezért is szólalok fel. Van három réteg, amelyet minden körülmények között ajánlok külön megvizsgálni abból a szempontból, hogy ez a rehabilitációs elképzelés hogyan érinti őket. Ezek: a köztisztviselők, a pedagógusok és különösképpen a hivatásos katonák. Nemcsak az késztet erre, hogy engem megkerestek az elítélt egykori hivatásos katonák, hanem az is, — és ezt nagyon szeretném hangsúlyozni, — hogy igaz örömmel vettem a bejelentést fiataljaink és a honvédség kapcsolatáról. Azt hiszem, mindenki megdöbbenhetett azon, hogy még ezer fiatal sem jelentkezett a civil szolgálatra. Úgy gondolom, ez mutatja, hogy nem olyan rossz a „belseje" a mai fiataloknak, mint ahogyan sokan közülünk, idősek közül hisszük. A fiatalok tudják, hogy a tisztességes honvédségi szolgálat a férfivá nevelés iskolája is lehet, mint ahogy annak idején Németh László ezt számos művében megírta. Meg kellene kérdezni a magyar lányoktól és asszonyoktól , hogy van-e elegendő férfi ebben a hazában, válaszaikból látnánk, mennyire fontos, hogy a férfivá nevelő iskolázás modern szemléletű és korszerű hadsereg kötelékében is végbe menjen. Azért is mondom ezt, mert közben megnéztem, hogy a legsemlegesebb semleges államok és a hadsereg viszonya milyen. Döbbenten olvastam, hogy Svédország, Finnország, Ausztria, többet nem is sorolok, a semleges államok közül — mennyire komolyan veszi azt, hogy az ország biztonságát tisztességes, jó katonák őrizzék. A tisztességes szót nem véletlenül mondtam. A napokban kezembe került egy olvasmány, amely, azt gondolom, nem maradhat a honvédelmi miniszter úr és a honvédség válasza nélkül. Ez az olvasmány egykori honvédelmi miniszterünkről szól egy olyan katona tollából, aki a Zrínyi Akadémián tanszékvezető volt. De nem a könyvben szereplő magasrangú tisztekről akarok beszélni, hanem azokról a katonákról, akiket vezetőik hagytak cserben 1956-ban, azokról a hadnagyokról, százasodosokról, őrnagyokról, ezredesekről, akik tábornokok és parancsnokok nélkül maradtak, és a kapkodó felső vezetés miatt csak saját lelkiismeretükre; vagy a Kormány utasítására voltak utalva. Ezek a katonatisztek éppen ezért sokszor hoztak olyan döntéseket, amelyekért később azok, akik közül nem egy nem szégyelte otthagyni az alárendelt katonáit, némelyik még az országot is, a bevonuló Szovjet Hadsereg nyomában kétszeres bosszúállással léptek fel. Elősegítették, hogy sorba becsukják, halálra vagy több éves börtönre ítéljék a becsületes magyar tiszteket és közkatonákat. Azt gondolom tehát, itt a katonabecsület visszaadásáról is szó van és arról is, hogy mind a három általam említett és különlegesen vesztes réteget, sajátosan rehabilitálják. Ők ugyanis a szakmájukat vesztették el, nemcsak a börtönben töltött éveiket. A további elhelyezkedéshez gyakorlatilag lehetőségük nem volt. Ennek következtében most a túlnyomó többségük a kisnyugdíjasok között is kisnyugdíjas. Úgy gondolom, hogy ezt komolyan szükséges figyelembe venni a további rendelkezések kiadásánál. Meggyőződésem, hogy az Igazságügyi Minisztérium és a Honvédelmi Minisztérium is önmagához és a tisztességhez hűen fog erről gondoskodni. Köszönöm figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Jól láttam, miniszterelnökünk kér szót? NÉMETH MIKLÓS miniszterelnök: Tisztelt Országgyűlés! Azért kértem most szót, mert Márton János képviselő egy olyan kérdést vetett fel, amely a kor-