Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-52

4333 Az Országgyűlés 52. ülése, 1989. június 27-én, kedden 4334 állnának, szinkrontolmács berendezésünk nincsen, gazdasági helyzetünket mérlegelve nem valószínű, hogy nagyon gyorsan berendezkedhetünk ilyesmire. Mivel azonban második anyanyelvemet is aránylag jól beszélem, magyarul talán elkerülhető az a veszély, hogy a sajtó immár nem hallgató, de esetleg érthetetlen nyelven beszélő képviselőként aposztrofáljon. Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! önök általában választóikra hivatkozva kezdik hozzászólásaikat. Időnként kifejezett kéréseiket tolmácsolják. Én ezt nem tehetem. Nem tehetem, mert 1985 óta soha nem tetszelegtem, elnézést a kifejezésért, abban a pózban, hogy engem a lakosság 99 százaléka választott meg, országos listán. Csupán azt tudom, hogy a hazai szlovákság 1983-ban először és 1988. decemberében ismételten — titkos szavazással — megválasztott főtitkárává. Ennek a népcsoportnak egyes tagjai, sőt választott tisztségviselői is, kifejezetten óvtak attól, hogy szót kérjek a jelenlegi parlamentben. Intoleráns társadalmunk szélsőséges jelenségektől sem mentes, mondták, csak kirekesztés vagy elhallgatás lehet annak osztályrésze, aki napjainkban a hazai nemzetiségpolitikai gyakorlatot igyekszik nagyító alá tenni. Eléggé el nem ítélhető módon nem tettem Ígéretet a hallgatásra. Tisztelt Képviselőtársaim! A Magyar Népköztársaság 1988. évi költségvetésének végrehajtásáról szóló jelentést kell törvényerejűvé emelnünk. Törvény és lelkiismeret, jog és erkölcs számomra elválaszthatatlanok. Demagógia? Lehet, hogy annak tűnik, összefogdosott szavakkal tisztát mondani nehéz. Hangzavarban félreérthetetlent mondani nehéz. így írta Illyés Gyula is. De ki kell mondani, hogy mindannyian tisztában láthassunk. A zárszámadó jelentésben először fordult elő olyan szókapcsolat, amire felfigyeltem, a kulturális bizottság anyaga pedig egy egész oldalt — amire eddig szintén nem volt példa — szentelt, „nemzetiségi szövetségek" címszó alatt annak, amit nemzetiségi politikai gyakorlatunk kiadási rovatába jegyez fel, gondolom, a pénzügyi kormányzat. Engedjék meg, hogy néhány állítást helyreigazíthassak, illetve pontosítsam, forintosítsam ezen — elnézést a talán ironikus hangvételért — nagyszabású beruházások hátterét. Egy: a jelentés nemzetiségi óvodai fejlesztési programról beszél. Ebből csak a nemzetiségi és a fejlesztés szó fölösleges. A mi gyermekeink ugyanis magyar óvodába járnak, amelyben általában — ez az általános — heti kétszer fél vagy egy órás anyanyelvi foglalkozáson is részt vehetnek, összesen három olyan óvodánk van, amelyben kísérletképpen a hét három, illetve négy napján igyekeznek anyanyelven is foglalkozni a gyermekekkel. Olyan gyermekekkel, akiknek a szülei sem járhattak már anyanyelvi nemzetiségi oktatási intézménybe. Erre a fejlesztésre — még egyszer mondom, fejlesztésre — 30 ezer forintot fordított a múlt évben az Országos Pedagógiai Intézet, amelyet természetesen a tárcától kapott. Kettő: idézem a jelentést. „Több nemzetiségi oktatási intézménybe fogadtunk rendszeres munkavégzésre külföldi vendégtanárokat." Az igazság: a mai napig egyetlen vendégtanár sem dolgozik nemzetiségi oktatási intézményben. Három: idézek: „Tervek készültek a budapesti szerb, horvát, szlovák, a pilisvörös vári, a bonyhádi, a budapesti XX. kerületi német iskolakomplexum építkezéseire. Több helyen megkezdődött megvalósításuk is." Eddig az idézet. Az igazság: egyetlen, a szerb -horvát kollégium rekonstrukciója indult meg, tudtommal ebben az évben. Négy: nem novemberben ugyan, decemberben, de valóban megtartottuk öt évenként esedékes kongresszusainkat. Idézem a jelentést: „Ezeken a hazai magasrangú politikai és kormányképviseleleteken kívül számos kiemelkedő külföldi vendég vett részt. Az eseményeknek élénk hazai és külföldi visszhangja volt," Eddig az idézet. Ehhez még egy idézet, az utolsó: „A hazai nemzetiségek számára önálló irodalmi folyóirat indult a múlt évben." Hát mibe is kerül mindez? Megpróbálom elmondani. A szövetségek költségvetési intézmények. Negyven éve működnek, ha ezt működésnek lehet nevezni. Átlagosan négy-öt munkatársuk van, s ha visszamenőlegesen 15 éves átlagot tekintek át, évi költségvetésünk egy-egy szövetségnél 2,5—4 millió forint; évi! Ebben a bér, a fűtés, a világítás, a bérleti díj - minden benne van. Működésre körülbelül 360—400 ezer forint jutott. Valóban kivételes év volt a múlt évi. Kongresszusokat tartottunk; összeadtam a hat nemzetiség, merthogy szerb-, horvát, szlovén, német, szlovák, román nemzetiségről van szó, — tehát a hat nemzetiség kongresszusának kiadásait, 2.800.000 forinttal rövidítettük meg az államkasszát. S ez öt évenként fordul elő. Negyven év után valóban indíthattunk volna egyegy folyóiratot, amelyre mindegyik szövetség kapott a művelődési tárcától a múlt évben évi 400 ezer forintot. Egy folyóiratra! Ha információim jók, pontosan ennyibe került az ez évi gyermeknapi mese a magyar televízióban. Egy mese, egy este! Ami pedig azt a bizonyos fejlesztést illeti, mindenfajta nemzetiségi oktatással kapcsolatos kiadásra a Művelődési Minisztérium szakosztályi kerete a múlt évben összesen 5 millió forint volt. Tizennyolc megyében élő hat nemzetiségre! Nem kommentálom az összegeket. Azon már csak kínosan tudok mosolyogni, hogy az anyanemzetektől kapott támogatást is elszámolja a pénzügyi kormányzat, miközben tudom, hoy Tótkomlóson például talán nincs régebbi épület, mint a mostani egymarmad részben szlovák iskola; hogy a szarvasi kollégium gyerekei nem tudom mikor fognak átköltözni az új kollégiumba, mert a mostaniban rájuk omlik a vakolat; hogy a budapesti húsz éve igért regionális beiskolázású szlovák iskolacentrum ügyében semmi nem történik; hogy Lucfalván lepedővel választják el a tantermeket egymástól, és ugye fölösleges sorolnom, mert ez nem specifikusan nemzetiségi probléma. 1983 óta a szép szavak és a szinte teljes eszköztelenség ellentmondása között vergődöm, vergődünk. Viszont nincs már meg bennem az előítéletes gondol-