Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-51

4227 Az Országgyűlés 51. ülése, 1989. június 2-án, pénteken 4228 szabályozókkal kellene a piaci folyamatokat kézbentartania. De most kritikus a helyzet, piac pedig még nincs. Az átmenet állapotában szükség van arra, hogy az állam kezdeményezzen és aktívan cselekvő részese legyen a piaci mechanizmusok kibontakoztatásának. Ide sorolható a bizalomerősítő felszámolásokon túl a termelési célú állami támogatások további drasztikus csökkentése, a dereguláció, a tulajdonreform megvalósítása. A piaci hatások érvényesítése sürgeti az állami és szövetkezeti tulajdonkezelő intézmények kialakítását, a cégbíróságok működési feltételeinek megteremtését, a piacvédő, illetve piaci információs szervezetek kiépítését. Az új vállalkozások, a kis- és középüzemek számára otthonos terepet kell kialakítani. A kereskedelmi bankok is teljes jogú és felelősségű piaci részvevők legyenek, mentesüljenek a néhány éve rájuk ruházott gazdaságpolitikai funkciótól. Mivel a felszámolások a kívánatos szerkezetátalakulást és egyben a gazdasági reformfolyamat radikális megvalósítását segítik, ezért széles körű politikai támogatást igényelnek. Ez lehet az igazi mércéje, s közben gyakorlati bizonyítása a reform-elkötelezettségnek. Köszönöm a figyelmüket, (laps.) ELNÖK: Most szót adok Devcsics Miklós képviselőtársunknak, Nógrád megye 1. számú választókerületéből. DEVCSICS MIKLÓS: Tisztelt Országgyűlés! Megmondom őszintén, miniszterelnökünk beszéde befolyásolta hozzászólásomat, és néhány kérdést más megvilágításban akarok megközelíteni. Úgy érzem, hogy őszinte volt, elszántságot tükrözött a beszéde, és segített a pénzügyminiszternek is. A pénzügyminiszterünk nincs könnyű helyzetben a csomagterv előrejesztése kapcsán, mert felvetődhet a kérdés, hogy egy tervezet, amelynek lényeges eleme az elvonás, lehet-e egyáltalán jó. Az a törekvés tiszteletet érdemel, — amiről többen szóltak, — hogy nem akarja ez az elvonás annyira érinteni a lakosságot, vagy a vállalatokat, mint korábban. De én örülök annak is, hogy szó esett arról: végső fokon minden elvonás — akár közvetlen, akár közvetett — a lakosságot érinti. Ha őszinték vagyunk, akkor megmondhatjuk, hogy egy ilyen elvonás nem lehet népszerű, nem lehet kellemes, és tulajdonképpen nem is lehet jó. Azt hiszem, ez a dolog lényege. Mindannyian úgy látjuk, minden képviselő, hogy vannak még tartalékok. Ugyanakkor az a véleményem, hogy minden területnek magának kellene gondolkodni azon, hogyan tudja a saját tartalékait feltárni, mint másoknak tanácsot adni. őszintén meg kell mondani azt is, hogy elsősorban nem ez foglalkoztatja a közvéleményt, hanem az, hogy a kormány tudott-e mást tenni, vagy ha igen, akkor miért nem úgy cselekedett. Ha reálisan szembenézünk a tényekkel, a kormány rövid távon nem nagyon tud mást tenni, nagyon nehéz helyzetben van. Nem akarom beszédemben végig védeni, de talán ez az egyetlen olyan parlament, ahol a kormánynak igazán nincs olyan kormányzó pártja, amelynek minden tagja a legfontosabb kérdésekben támogatná. És én azt hiszem, ez is természetes. Hiszen a képviselők is zavarban vannak, mert különböző hatások érik őket. Részben a nehézségekből adódó hatások, részben a közvélemény nyomása alatt állnak. A közvélemény viszont nemcsak a kialakult helyzet terheit érzi, hanem az időközben elkövetett hibákat, vagy azokat a lépésváltásokat is, amelyeket a kormány időnként kénytelen végrehajtani, akár a világútlevelet, akár az útadót, akár a benzináremelést említem. E kérdésben talán enyhítő körülmény az lehet, hogy a miniszter is önkritikusan közelítette meg ezeket. Nyilvánvaló dolog, hogy a képviselők nehezen viselik el azt is, hogy az egyik parlamenti ülésen meggyőzik őket az adóreform szükségességéről és helyességéről, majd kiderül, hogy ennek működési zavarai problémákat okoznak az országnak. Vagy pedig meggyőzik őket — mint ahogy, a bős—nagymarosi erőmű ügyében a mostani külügyminiszterünk tette a nemzetközi szerződésekre hivatkozva — most pedig a kérdések más megvilásításba kerülnek. Nyilván ezek az ellentmondások befolyásolják a képviselők magatartását is, és bizonytalanná teszik őket. Mégis azt mondom, hogy a kormánynak nincs más lehetősége, mint ezt a csomagtervet a parlament elé hozni, s valószínű, nekünk sincs más lehetőségünk, mint az, hogy ha vonakodva is, de elfogadjuk. Én azokkal értek egyet, akik szerint reális megközelítés szükséges de ezek a megoldások végső fokon az ország szekerét nem húzzák ki a kátyúból. Azt hiszem, hogy ezt is tekintetbe kellene venni, és erre kellene a főbb figyelmet fordítani. Talán gyorsítani kellene a gazdasági reformot, és mintha erről talán kevesebbet beszélnénk. Talán a gazdasági területen gyorsabb és hatékonyabb intézkedéseket kellene tenni. Másrészt joggal várja a közvélemény azt, hogy néhány kérdésben pontosan határozzuk meg helyzetünket és álláspontunkat. Ebben a miniszterelnöki expozé segített. Ilyen az adósságteher ügye is. Sokan felvetik, hogy hova lett a pénz. Én érdeklődtem itt szakemberektől, miniszterektől, utánanéztem: az elmondásuk szerint három-négymilliárd dollár az, amely beruházásra került, a többit pedig a hiányok pótlása felemésztette. Vagyis belekerültünk egy olyan vonulatba, amikor azért vagyunk kénytelenek hiteleket felvenni, hogy a másik hitelt kifizessük, vagy éppen a külgazdasági veszteségeinket kiegyenlítsük. Súlyos kérdés az is, hogy az országot ma — mint tegnap hallottuk — 1.3 milliárd dollár kamatteher is terheli évente. Ha ezt forintosftjuk, akkor ez körülbelül 78—80 milliárd, vagyis ez akkora összeget jelent, amely több mint a magyar ipar mai nettó vagyona. így az a kérdés is joggal felvetődik, hogy egy ilyen helyzet kezelése mit jelenthet egy ország számára, hogy tulajdonképpen ki kinek ad itt támogatást, és ki kinek ad itt hitelt. Ezzel összefüggésben vetném fel azt, hogy nyitni akarunk a világ felé, és ez ma nyilván foglalkoztat mindannyiunkat, foglalkoztatja a közvéleményt is. Felismertük azt — és azt hiszem, ez reális felismerés —, hogy anélkül, hogy nyissunk politikailag és gazdaságilag, nem tudunk ebből a szorító helyzetből kikerülni. De azért itt is szükség van arra, hogy ne illúzióval kö-