Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-50

4201 Az Országgyűlés 50. ülése, 1989. június l-jén, csütörtökön 4202 los ítélete érvényben maradt volna. Hát rajta! Szavazzuk meg ezt is! És mit fogunk csinálni két hónap múlva, ha újabb csomagtervet dugnak az orrunk alá? Hányadik alkalom után válunk mi végképp nevetségessé? Nyilvánvaló, hogy nem vagyunk urai a helyzetnek. Loholunk a rohanó élet után. Próbáljuk utolérni, vagy legalább utólag igazodni hozzá. Mindezt úgy, hogy közben a bölcs, jövőt formáló államférfi szerepében tetszelgünk. Süllyedő hajón fölösleg megszavazni, hogy Északnak vagy Délnek menjünk? Ilyenkor a hajó dönt! (Derültség) Attól tartok, mi is túl vagyunk azon a ponton, hogy döntsünka költségvetésről. A költségvetés fog dönteni rólunk, nem a papírra vetett költségek persze, hanem amiket az élet diktál. Még mindig nem nőttünk ki egészen a voluntarizmusnak abból az alfajából, mely szerint az íróasztalnál készült tervekkel, papírokkal vezényelni lehet a gazdaságnak, az életnek. Régen is csak látszólag lehetett, mert az élet nem szólhatott vissza. Ismételten kiderült, hogy a népfelséget képviselő Országgyűlés, melynek törvénnyé kéne emelnie a kormányzatidöntéseket, gyakran vall kudarcot, azért, mert nem valóságot befolyásolni képes döntés kerül elé, hanem csak szép szándék, számokba foglalt vágy kép vagy kutyafuttában rótt tűzoltóparancsnoki oltási vázlat. Es ilyenkor hiába lobogtatjuk valamennyien a szavazócédulánkat! Nem születik törvény. Mert milyen törvény az, amelyet mi magunk sem tudunk betartani? Most az a feladatunk, hogy leszavazzuk decemberi önmagunkat. Nem lesz nehéz. Már akkor sem értettünk egyet önmagunkkal. A legkevesebb, hogy beismerjük a vereségünket . És még azt sem mondom, hogy a költségvetés készítői becsaptak bennünket. Mi elhittük, mert el akartuk hinni, hogy a 20 milliárdos deficit tartható! Azért akartuk elhinni, mert úgy tudtuk; annál több nem viselhető el. Most 50 milliárd körül járunk, s ezt is el kell viselnünk. Azt olvasom a csomag-tervben, hogy annak megvalósítása csak az országgyűlés döntése alapján és támogatásával lehet eredményes. Ez nagyon megtisztelő, szépen is hangzik. De már nem tudok hinni benne. Itt a parlament szerepe nem más, mint hogy legitimálja a tűzoltóság intézkedéseit. Decemberben megtettük, noha tudtuk, hogy az ilyen típusú költségvetések kora régen lejárt. Az elvonások egyoldalú növelése, a pénzek ideoda tologatása nem megoldás. Nem a költségvetési tételeket kell mozgásba hozni, hanem végre a gazdaságot. Most már csak a radikális megoldások segíthetnek. Most már nem érdemes újragombolni ahíres deákferenci mellényt, a toldozásra, foldozása nem segít. Le kell venni és el kell hajítani azt a mellényt. A növekvő adósságállomány, az alig kordában tartható infláció, a rövid távra koncentráló és még abban is pontatlan és naiv tervezés nyomán tovább mélyül a válság. Nem akarom a mindenki által jól ismert okokat újra elősorolni. Tévedni lehet, rossz döntést hozni lehet, elhibázott beruházásba fogni lehet, nagy múltú, ám veszteséges vállalatokat nagy pénzekkel életbentartani lehet. De mivel magyarázható az, ha egy ország tudatosan, önmaga kárára köt üzleteket? Ugyan mi vezethette szakembereinket mondjuk egy tengizi-jamburgi típusú üzlet megkötésekor? A teljes hozzá nem értés? A kényszer? Vagy az ország sorsa iránti felelőtlenség? Attól tartok, ez utóbbi volt a legerősebb. A legkisebb országot sem lehet kényszeríteni arra, hogy öngyilkos üzleteket kössön. Ehhez egy velejéig ésszerűtlen és korszerűtlen KGST kell! És olyan országgazdák, akik egyenesen Csekonics bárótól és Csáki gróftól származik. Igen, a szalmás Csákitól. Az kell, hogy újra gazdái legyenek a javaknak. Kiderült: az állam nagyon rossz gazda, a sáfárai pedig rossz sáfárok! Az átgondolt, országos érdekekre figyelő reprivatizálódás elkerülhetetlen. Átfogó tulajdonreform nélkül nem képzelhető el semmiféle előremozdulás. Bármennyire faj, nem halasztható tovább a veszteséges vállalatok támogatásának a megszüntetése. Ez emészti fel a legtöbb pénz, anélkül, hogy bármilyen remény volna a visszatérülésére. Ahhoz ugyanis túl kevés, hogy megmentse a vállalatokat, köztük olyanokat, amelyek egykor a magyar ipar európai hírű büszkeségei voltak, s amelyeknemcsakkoloncai, vámszedői aháztartásnak. Nagy részük áldozata is a szocialista gazdaságpolitika elmúlt évtizedeinek. Ez a lelkiismeret furdalás is oka lehet, ahogy ilyen nehezen halad a támogatások sokszor beigért leépítése. Márpedig a veszteséget munkával előállító üzem— nonszensz. Be kell látnunk azt is, hogy a gazdaságirányítás jelenlegi rendszere alkalmatlan a termelés élénkítésére, a teljesítmény és jövedelem növelésére. A szigorú, monetáris költségvetési terror teljes csődjével állunk szemben. A pénzügypolitikának vissza kell vonulnia, húzódnia a maga érvényességi körébe, és át kell adni a helyét a piac szabályozó erejének! Örvendetes, hogy a csomagterv egyik pontja azzal foglalkozik, amivel az egésznek kellene: a vállalkozások fölkarolásával. Persze, ennek is csak akkor van értelme, ha hosszú távú garanciákat nyújt majd. Ezeket a garanciákat pedig csak a konzekvens és visszafordíthatatlan politikai átalakulás és egy valóban perspektivikus és hosszú távú gazdasági koncepció tudja majd megadni. Ezt már az ősz folyamán az Országgyűlés elé kell hozni! Méghozzá egy új gazdasági minisztériumnak! Sokszorosan bebizonyosodott, hogy ennek kidolgozására a tervhivatal a Pénzügyminisztérium is képtelen. A tervhivatal azért, mert léte maga — merő anakronizmus. Fennálásánaklegnyomósabb indoka az, hogy szép nagy székháza van a Roosevelt téren. (Derültség.) A Pénzügyminisztériumnak pedig nem az a dolga, hogy vezényelje a gazdaságot, hanem, hogy szolgálja a maga eszközeivel. Tisztelt Országgyűlés! Tájékozatlanságból fakadó, meggondolatlanjavaslatnak minősítették többen decemberi indítványomat a társadalmi szervezetek állami támogatásának további csökkentésére. Az élet régen túllépett már ezen a vitán. A csomagterv most jóval nagyobb csökkentést kény telén javasolni. Azt mondták: nem mértük fel, milyen fontos lakossági szolgáltatások és mennyi kulturális érték, mogzalom kerül mi miattunk végveszélybe. Miattunk? Vagy azok miatt, akik megcsappant pénzeikújraelosztásánál a leggyengébben ellenálló védtelen kultúra támogatottságáról mondtak le elsősorban? Persze, szemforgató sajnálkozásokközepette! Igen! Naiv voltam, hogy nem láttam előre, hogy a pénzt az apparátusok, a bürokrácia osztja el, amely önmagát lényegnél fogva nem képes korlátozni, vagy leépíteni.