Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-34

2889 Az Országgyűlés 34. ülése, 1988. december 20-án, kedden 2890 lasztóinknak, a társadalom elvárásainak és a jövőnek is megfeleljünk. Természetesen bízunk, de ezt a bizalmat, reméljük joggal, mi is elvárjuk és kérjük, hisz partnerként együtt kell megvalósítani a kormány által előkészített és általunk deklarált törvényeket. És ehhez mégegyszer hangsúlyozom, nagyon sok, szerteágazó, de lehetőleg világos, érthetően megfogalmazott információra van szükségünk. Tisztelt Ház! A bizalmat tükrözik az elmúlt évek költségvetési vitáinak jegyzőkönyvei, melyekből kiderül: 1985-ben egy ellenszavazattal, 86-ban két ellenszavazattal, hét tartózkodással, 1987-ben négy ellenszavazattal, 18 tartózkodással fogadtuk el a költségvetést. A mostani szavazás kimenetelét még nem tudhatjuk, de az előkészítés során a bizottságokban több ellenszavazat volt. Ezekről, meggyőződésem, úgy mint a mi bizottságunkban, a legjobbra törekvés, az útkeresés jegyében születtek. Most is, itt is ezt tesszük, folytatjuk az útkeresést, hisz súlyos a felelősségünk, hogy 1989. január 1 -én legyen költségvetése a Magyar Népköztársaságnak, íme, előttünk egy újabb, egy negyedik változat, ami első átgondolás után elfogadhatóbbnak tűnik, ami közelebb vihet bennünket a megegyezéshez, melyre kompromisszumokkal ugyan, de készek vagyunk. Ezért a következő együtt töltött napokra, de a jövőre nézve is kérjük, hogy a kormány tegyen meg mindent, hogy a képviselőket alapos, megfontolt, értelmes döntéshez segítse. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Dr. Sztrapák Ferenc, Bács-Kiskun megyei képviselő elvtárs következik. DR. SZTRAPÁK FERENC: Tisztelt Országgyűlés! Valamennyien a költségvetési kényszerpályáról kivezető utat keressük. Szeretném erősíteni a rokon gondolatokat hangoztató képviselők véleményét, mivel hiányoznak az igazi választási lehetőségek. A mai parlament cselekvési szabadságát rémisztően korlátozzák az ország külföldi kötelezvényei. Ha nem teszünk nekik eleget, még rosszabb sorunk lesz, figyelmeztetnek a jelzések. A fölhalmozódott adósság már-már ránkszakad mint egy veszélyes bányaüzem. Ilyenkor riadóztatni kell. De úgy érzem, ehhez a költségvetéshez alig ért el a riadó hangja. Lassan mozdul, nem eléggé radikális azoknak a költségeknek a csökkentésében, amelyek az ország mai állapotában bizony tényleg luxusnak minősülnek. Hogy melyek ezek? Szerintem is a fölösleges bürokrácia-szaporító intézmények és párhuzamos tevékenységek munkahelyei tartoznak ide, a sóhivatalszerü hatóságok, a különféle hozzájárulásokat kasszírozó, ám a viszontszolgáltatásokkal adós szövetségek, a magukat lejáratott társadalmi szervezetek, a költségnövelő, és ezáltal árfelhajtó nagy apparátusok. Tisztelet a kivételnek. Úgy látszik tehát, hogy nemcsak a külföldi kötelezettségeink kötik meg a kezünket és a lábunkat, hanem sokféle belföldi tehervállalásunk sem az ország mai állapotára van szabva. Nincs erőnk ezekkel szakítani? Nem szeretnék vészharangokat kongatni, de ha nem tudjuk még elszántabban csökkenteni azokat a tételeket, amelyek például továbbra is a központi igazgatási és teljesen fölösleges újraelosztási szervezeteket, illetve a katonai és a védelmi kiadásokat támogatják a minimálisan, szükségesnél nagyobb arányban, szóval akkor nem következhet be sem a lényegi fordulat, sem a stabilizáció az ország életében. Hogy egyáltalán fel kell vetni, és így kell felvetni, azoknak a felelősségét testesíti meg szerintem, akik hibás döntéseikkel, persze tisztázandó mértékben, előidézői voltak a jelenlegi válságnak. Üdvözlendő ugyanakkor, hogy a Szovjetunió ebben a helyzetben hazánkat is érintő egyoldalú csapatkivonásra határozta el magát. így azok a lakossági feszültségek is csökkenthetők, amelyek az idegenben való állomásozás sajnálatos velejárói, és amit választókerületemben, az orgoványi gyakorlótér közelében is elég gyakran át kell élni. A dolognak van egy másik oldala, hogy ha nem tudunk nagyobb arányban a jövőt megalapozó oktatásra, tehetségnevelésre, kultúrára, kutatásokra, egészségügyre, az elemi csapások megelőzésére, bűnüldözésre és bűnmegelőzésre fordítani az előbb említett és elérhetőnek látszó megtakarításokból, akkor csupán a meglévő problémáinkat toljuk magunk előtt, és jottányit sem sikerül behoznunk abból a távolságból, amely azt jelzi, hogy milyen mértékben szakadunk le napról napra a világ fejlődési sodrától, hiszen — idézem — ,,a kilencvenes évek elejétől hazánknak ugrásszerűen meg fognak növekedni a felvett külföldi kölcsönök visszafizetésére irányuló kötelezettségei." Ezt olvastam az országgyűlés kulturális bizottsága számára készült költségvetési kimutatásban, méghozzá a Tudományos Akadémia előrejelzéseként. Tehát odébb van még a Kánaán, mint hinnénk. Nincs idő a habozásra, a legfőbb szempontból, és ez az értékteremtő, alkotó teljesítmények szempontja, tehát ebből a szempontból mindent le kell választani a társadalom testéről, ami visszafog, demoralizál, a szervezetlenséget fokozza, ami fölösleges adminisztráció és jelentésáradat. Jogos igényként vetődik fel lépten-nyomon, írásban és szóban, újságcikkekben és képviselői fogadónapokon: legalább tudhassuk meg, kik felelősek az elmúlt évtizedek rossz döntéssorozata, adósságállományunk felhalmozása és a behajthatatlan kintlévőségeink miatt, méghozzá a mai és a holnapi kényszermozgások okán. Míg nem adatik meg a szembenézés tisztessége, és nem áll helyre a társadalmi bizalom, mert lefojtva tovább él valamiféle országos gyanakvás, addig csak sóvároghatunk a kibontakozás után, ám félő, addig nem lesz benne részünk. Nem tudom, hogy a felelős vezetők mikor utaztak egy-egy éjszakai személyvonat második osztályán, mit tudnak az éjjeli menedékhely szerű tömeges nyomor szállásokról, beszélgetnek-e holtfáradt emberekkel, akik odáig jutottak, hogy azt mondják: dolgozni sem érdemes. Dolgozni persze muszáj. De a fiatalok önálló otthonteremtése szinte kilátástalan, terjed a szegénység, és vele együtt a bűnözés, mint valami népbetegség. A helyzet megváltoztatása rendkívüli erőfeszítést