Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-39

3307 Az Országgyűlés 39. ülése, 1989. március 8-án, szerdán 3308 ra idézem: „fly

en törekvésekkel szemben mindenki jogosult, és egyben köteles is fellépni," ezt a törekvést fejezi ki. És hadd álljak meg itt egy pillanatra. Mióta a szabályozási elvek nyilvánosságra kerültek, többször hallottam már és leírva is láttam, hogy a kizárólagos hatalomra való törekvés korlátozása egyrészt elvileg helytelen, hiszen minden politikai erő végül is minél teljesebb hatalmat akar, másrészt ez a korlátozás a gyakorlatban úgy sem működhet, hiszen koalícióra kötelezne bármilyen, akár az uralkodó politikai erőt is, akkor is, ha egyedül is képes lenne kormányozni. Azt hiszem, ez az értelmezés vaskos félreértést takar. A kizárólagos hatalomra való törekvés tilalma ugyanis azt jelenti, hogy egyetlen politikai szervezet sem kerülheti meg, vagy függesztheti fel az alkotmányos intézmények működését. Nem gyakorolhatja közvetlenül a hatalmat, nem törekedhet más politi- I kai szervezet, vagy éppen ilyen szervezet által képviselt társadalmi csoport felszámolására, sőt akár az al- : kotmányban foglalt elvek érvényesítésén túlmenő korlátozására sem. Történelmünk tanulságai — ideértve a közelmúlt eseményeit is — nagyon is megalapozottá teszik azt a nézetünket, hogy nem elegendő a pozitív diszkrimináció megszüntetése, ahogyan nem elegendő a politikai pluralizmus elvi megjelenítése sem. Szükség van a hatalomkoncentrálódás, sőt az odavezető útra tévedés elvi tilalmára, szükség van az erőszakos fellépés megtiltására, mi több, az ilyen cselekmények bűncselekménnyé való nyilvánítására, az alkotmány és az egész társadalom, valamennyiünk és leszármazóink ! védelmében. Még egy rövid magyarázatra van szükség. A kizárólagos hatalom elérésére, a hatalom erőszakos úton való megszerzésére és megtartására irányuló törekvésekkel szembeni fellépés joga és kötelessége a magyar alkotmány-fejlődésben akár az 1222. évi Aranybulla híres 31. cikkelyére is visszavezethető lenne, hiszen abban is a törvénysértő hatalommal szembeni törvényes, tehát bűncselekményt nem képező fellépésre kaptak a társadalom bizonyos rétegei jogosultságot. Jól lehet a hatalom törvényes korlátozásának elve Európában már ekkor másutt is megjelent, a korabeli jog azonban nem ismerte a jogoknak és a biztosítékoknak azt a büntetőjogilag is kialakuló rendszerét, amely a maga automatizmusával ilyen esetben feleslegessé tette volna az ellenállás és az ellentmondás jogát. Az alkotmányos jogállam struktúrája viszont éppen az ellenállási jogot teszi feleslegessé és lehetetlenné, ezért kell az alkotmányt büntetőjogi tényállásokkal védeni és az alkotmányellenes törekvések megakadályozását így biztosítva, a törvényeién hatalmi to rekvések elleni fellépés jogát és kötelességét jogi kére- i tekközt tartani. A hatalom megosztásának második dimenziója az államhatalmi ágaknak funkcionális meghatározottságuk mentén való elválasztása és egyensúlya. Sokat szóltunk már erről, és a szabályozási elvek is világosan beszélnek. Mégis hadd idézzem a ma már többször említett amerikai alkotmányt, s ezzel összefüggésben James Madisonnak, az amerikai alkotmány egyik alkotójának 1788-ban kelt mondását a következőkben: állandó cél az, hogy a különféle hivatalok hatásköre oly módon állapíttassák meg, hogy mindegyik kordában tarthassa a másikat. Ebből kiindulva mondhatta aztán csaknem 200 esztendővel később Warren Burger, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának elnöke, hogy: az államszervezetet szándékosan építették fel úgy, hogy működési rendszere „konfliktusokra, zavarokra és diszharmóniára vezessen". Az államszervezet ilyen felépítése kétségtelenül kevéssé alkalmas arra, hogy egyetlen, akár jól meghatározott politika is minden másra való tekintet nélkül érvényesüljön. Szinte minden amerikai elnök, aki valamilyen tudatosan kialakított gazdaság- és társadalompolitikát kívánt érvényesíteni, mind a mai napig panaszkodott is hatalma korlátai miatt. Szinte igazolva azt a már napjainkban kelt mondást, hogy a zusarnokjelöltek feltartóztatására hozott kormányzati struktúra óhatatlanul gátolja a nép választott, demokratikus vezetőit is. (J. L. Sundquist) Kérdés azonban; a hatalom egységére felépített monolitikus államszervezet valaha is működött-e konfliktusok, zavarok és diszharmóniák nélkül? Vajon valóban lehetséges-e az államszervezetet a posta vagy a nagybank szervezési elvei szerinti racionalitással működtetni? És további kérdés: vajon akár az ember által elérhető legtökéletesebb társadalom- és gazdaságalakító politika is megvalósítható-e diszfunkcionális következmények nélkül, ha az eltérő érdekek, kulturális differenciák, meggyőződések és vélemények közegébe behatolva, és az ezek kifejezését is lehetővé tevő fékek és egyensúlyok rendszere nélkül, a minden differenciáltságot nélkülöző hatalmi szervezet végrehajtásában jelenik meg? Vajon mi vár az egyénre és jogaira ilyen körülmények között? Marx mondotta, hogy a kérdés megfogalmazása megadja a választ. De a válaszért nem kell túlságosan távolra mennünk, időben sem. A hatalmi ágak elválasztásának és egyensúlyának elve — amely sajnos országunkban és régiónkban lényegében soha sem érvényesült teljesen, így nem gyökerezhet politikai kultúránkban sem, bár annál inkább megtalálható egyes kiemelkedő politikai gondolkodóink irányában — olyan technikai megoldást jelent, amely mindenképpen érvényesítendő ahhoz, hogy a jogok és a kötelességek érvényesíthetők legyenek. S ha már említettem itt az imént kiemelkedő politikai gondolkodóinkat, hadd hivatkozzam itt Bibó István 1947-ben tartott akadémiai székfoglalójára, amelyben a következőket írta: ..az. hogy a Szovjetunióban hatalmak elválasztásának elve, s a benne rejlő erkölcsi, s gyakorlati igazság nem talált eddig visszhangra, nem azért van mintha az osztálynélküli társadalom fel tudta volna találni azt a hatalomkoncentrációt, amely nem demoralizál, vagy a hatalomnak egy olyan technikai szervezetét, amely az államhatalmak szétválasztása nélkül hatásos védelmet biztosít az önkény veszedelmével szemben." Alkotmányo-