Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-38

3221 Az Országgyűlés 38. ülése, 1989. január 11-én, szerdán 3222 Alkotmánybíróság szükségességéről beszélünk. A miniszterelnök, illetve a Minisztertanács tagjainak a megválasztása több ízben elhangzott és tudomásom szerint igen sok képviselő van azon a véleményen, hogy ezt a lehetőséget a Minisztertanács elnökének adjuk meg. Nagyon gyakran szóba került az egy, illetve kétkamarás ház. Ugyanez a módosított ügyrend azzal fenyeget bennünket, hogy az eddigiekhez képest száz százalékkal kell többet dolgoznunk, mert az eddigi két kötelező ülésszak helyett négyet ír elő. Természetesen ez is már régen túlhaladott, hiszen tudjuk, hogy ebben az évben valószínűleg ennél sokkal többször is találkozunk majd. Örömmel hallottam, hogy Korom elvtárs is és mások is sürgetőleg említették: a képviselők munkáját segítő független szakértőket kell bevonnunk a munkánkba. Akkor talán elkerülhetők vagy megelőzhetők olyan kínos szituációk — gondoljunk csak az előző ülésszakra, amikor először elfogadtunk egy költségvetést, már aki elfogadta, és ezt követően tárgyaltuk a személyi jövedelemadó módosítását, amely alapvetően, kemény összegekkel érintette a már elfogadott költségvetést. Én azt hiszem, hogy az ilyen esetek megelőzésében a szakértők mindazoknak a képviselőknek, akik erre rászorulnak — és én ezek közé tartozom — nagyon sokat segíthetnek. Itt szeretnék eleget tenni egy képviselőtársam kérésének. Ő azt javasolja — én egyébként azonosítom magam ezzel —, hogy egy apró, szinte stiláris módosítás legyen a 15. § 2. pontjában. Ezt említette Korom elvtárs is. Ez a plusz 40 napról szóló fejezet. Ott van egy olyan kötőszó, hogy illetőleg, helyett a továbbá-t javasolja, mert nem ugyanaz. Azt nem tudom, szükséges-e ügyrendbe foglalni, hogy minden felszólaló képviselő továbbra is kapja meg a pohár vizet. Én megkaptam, de többen nem kapták meg és ezt hiányolták. A második gondolat a parlament és a nyilvánosság, a parlament és a sajtónyilvánosság. Tudom, az a tény, hogy magam is a sajtónál dolgozom, mégpedig annál a Rádiónál, amelynek az ellenzéktől való visszafoglalását tudomásom szerint most készítik elő egyesek — esetleg némiképpen csökkenti a hitelét annak, amit ezzel kapcsolatban mondok. De kérem, tételezzenek fel rólam annyi distingciós készséget, hogy én itt, most parlamenti képviselőként beszélek. A sajtó is kikezdte a parlamentet — mondjuk, mondják gyakran az utóbbi időben. Igen! Most van vagy lett csak erre a sajtónak lehetősége, amikor megismerhette a parlament munkáját. Most került a parlament munkája igazán a nyilvánosság elé, most ismerik meg a munkánkat részleteiben, folyamatában, most ismerik meg az egyes képviselőket, most derül ki, hogy igenis kikezdhet ők vagyunk, hogy vannak gyengéink. Kiderül, hogy időnként kemény véleménykülönbségek vannak, hogy vitatkozunk, hogy — hála istennek — sok mindenben egymástól különböző emberek ülnek itt a padokban, akik időnként keményen vitatkoznak egymással, a kormánnyal. Mint tudjuk, a rádió és a televízió élő egyenesben közvetíti egy idő óta az ülésszakokat és lelepleződünk, jó és rossz értelemben egyaránt. A kamera és a mikrofon nagyon érzékeny műszer. Én azonban azt mondom, hogy a parlamentnek a nyilvánosságot, a sajtó nyilvánosságát nem félni, nem elvetni kell, hanem igényelni. Még ha ez a sajtónyilvánosság még oly kritikus is. Hiszen a sajtó nyilvánosságának a segítségével ismerhetik meg a munkánkat a választók, ugyanis a karzaton jó esetben száz, kétszáz, háromszáz vendég fér el, a rádió és a televízió előtt milliók vagy legalábbis százezrek ülnek — választók százezrei. Azt is gyakran halljuk, hogy a problémáink nem is olyan súlyosak, mint amekkorára a sajtó ezeket felfújja. Sajnos gyakran a problémáink olyan súlyosak, hogy a sajtó alig tudja ezeket eltúlozni. Kiket irritál a sajtónyilvánosság? Az én tapasztalataim szerint elsősorban azokat, akik hosszú időn keresztül és szívesen szoktak hozzá ahhoz, hogy olyan pályán játszanak, ahol nincs ellenfél. Aki - lehet, hogy elvi okokból vagy egzisztenciális okokból — mindent megtesznek a legkisebb mozgás ellen, akik gyakran foggal-körömmel ragaszkodnak egyfajta paternalista védettség állapotához. Szabad legyen ezzel kapcsolatban röviden idézni az AP amerika hírügynökség egy jelentéséből. Azt írja: a törvényhozás Duna-parti gazdagon díszített épülete évtizedeken keresztül megszelídítette az évente háromszor összeülő képviselőket. Amióta azonban a tévé szeptemberben először közvetítette élőben a parlament ülésszakát, a testület, amely korábban automatikusan elfogadta a felülről érkező javaslatokat, demokratizálódó fórummá vált. Nos hát én mind a két megállapítással vitatkoznék, ez egy december 19-i jelentés, tudniillik én nem hiszem, hogy a gazdagon díszített szakrális épület volt az, amelyik hosszú időn keresztül megszelídített bennünket, mint ahogy azt sem hiszem, hogy mi, amikor itt szót kérünk, akkor elsősorban és kizárólag a rádió mikrofonjainak, a TV kameráinak beszélnénk, mi elsősorban egymásnak és a választóinknak beszélünk. Azt, hogy ennek a közvetítésében segít bennünket a sajtó nyilvánossága, erre nagy szükségünk van. A harmadik gondolat: tulajdonképpen a módosított házszabály 17. §-ából indulnék ki, amely azt mondja, hogy az országgyűlés elnöke őrködik az országgyűlés tekintélyén, méltóságán. Ez így van, de azt hiszem, hogy ez nemcsak az országgyűlés elnökének a feladata, hanem valamennyiünk feladata. És meggyőződésem, hogy ennek mi tudatában is vagyunk. Azonban az alapkérdés az, hogy ki mit ért az országgyűlés tekintélyén, méltóságán. Én nem hiszem, hogy a viták, ha még oly hevesek és kemények is, csorbítanák az országgyűlés méltóságát. Elnökünk, Stadinger elvtárs a Heti Világgazdaságban, amely nem igazán vádolható szervilizmussal, mondotta azt, azt vallom, a véleménykifejtésnek az indulat is eleme lehet, sőt a vita hevében meg is bánthatunk valakit, de ha ez megtörténik, akkor kövessük meg egymást. Most szabad ezzel összefüggésben még egy klasszikust idéznem. Ugye, Lenin, aki