Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.
Ülésnapok - 1985-36
3061 Az Országgyűlés 36. ülése, 1988. december 22-én, csütörtökön 3062 küldött megbízottakból egy ad hoc bizottságot hoz zon létre. El kell kerülni azt a veszélyt, hogy készítünk programokat, elgondolásokat, de azok nélkülöznek konkrétságot személyre szabott feladatokban és időhatárokban egyaránt. Tisztelt Országgyűlés ! A jelenlegi törvényjavaslat a vázolt elveknek és elképzeléseknek részben megfelel. Azért mondom, hogy részben, mert az alap tulajdonképpen minőségében nem biztosítja a tulajdonnal való rendelkezés és gazdálkodás teljes feltételét, hiszen ezek csak a működő tőke-jellegü befektetések és értékmegőrzésre alkalmas pénzeszközök lehetnek. Átmenetinek tekintve a törvényjavaslatot azt elfogadom és elfogadásra ajánlom. Zárógondolatként javaslom, tekintettel a végrehajtandó feladat nagyságára, összetettségére, a kutatás, szervezés több ágazatú jellegére stb., a kimunkálásra ítéltetett közgazdász, orvos, szociológus, statisztikus, informatikai és más szakértők figyelmébe, hogy ezek elkerüljék a csapdát, a magunk szőtte hálót. Gondoljanak a kínai bölcselőre, aki azt mondotta: vajúdnak a hegyek és megint szültek egy életképtelen egeret. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Koczmann Ferencné képviselőtársunkat, Győr-Sopron megye 7. választókörzetének képviselőjét illeti aszó. KOCZMANN FERENCNÉ: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! A társadalombiztosítási alapról szóló törvényjavaslat annak a korszerűsítési folyamatnak a részeként, amelynek célja a jobb, gazdaságosabb pénzfelhasználás, a szociális kérdések megoldásában mindenképpen hasznos és üdvözlendő dolog. Ez a ténylegesen kezdeti lépés adott bíztatást ahhoz, hogy szóljak azokról a gondokról, amelyek a szociálpolitika következetesebb megvalósításától várják a megoldást. Ezek a megoldások azonban késnek. Nem tudtuk megtenni mind ez idáig ezt a lépést, pedig ez a kérdés nem is elsősorban pénzkérdés, hanem a beidegződéseinkkel való szakításé. Szükségessé válna már áttérnünk az általános juttatások rendszerére, hogy munkáséletét leélt ember alanyi jogon részesüljön nyugdíjemelésben. Élete és nyugdíjának alacsony összege legyen az oka annak, hogy nyugdíjemelésben, vagy egyéb szociális támogatásban részesül e. Ne egyes személyek ügyét oldjuk meg, mert így soha nem jutunk el mindazokhoz, akiknek szüksége lenne rá, és igazságtalanok leszünk azokkal szemben, akiknek a dolgát nem intéztük el. Hivatalnokok munkáját, bérét takaríthatjuk meg a szociális keret javára, ha ezt a megoldást választjuk. Társadalmi igazságot szolgáltatunk, ha azoknak a nyugdíját emeljük meg, akik az infláció miatt kerültek nehéz helyzetbe, vagy téesz-járadékot kapnak, mert — idézőjelben mondom - „csak háztartásbeliek" voltak, nevelték a gyerekeket, földet műveltek, a társadalom hasznára otthon dolgoztak, de sokat, kötelező beszolgáltatást teljesítettek. Emberséges megoldást választunk, hiszen ezeknek a kispénzű embereknek jár tőlünk a megélhetési minimum, nem pedig ingyenesen adjuk nekik. A szociális támogatások ésszerűbb és emberközpontúbb megoldását találnánk meg akkor, ha a magatehetetlen, idős beteg emberek hozzátartozói számára a gondozásért bért fizetnénk, hiszen sokan azért veszik igénybe a szociális otthonokat, mert gyermekeik nem engedhetik meg maguknak azt, hogy munkahelyüket otthagyva, fizetés nélküli szabadságon vállalják idős szüleik gondozását. A társadalombiztosítási intézetek legyenek gazdái ezeknek a kérdéseknek, és a Nyugdíjintézettel együttműködve emeljék meg a létminimum alatti nyugdíjat a minimum határáig, utaljanak ki segélyeket a kisnyugdfjal rendelkezőknek kérés nélkül is, a környezettanulmányokat pedig hagyják el. Erre máris jó példa az idei évi karácsony előtti segélyek kiutalásába rászorultak nevében köszönetemet fejezem ki. A Társadalombiztosítási Intézet, a Szociális- és Egészségügyi Minisztérium viszonya jó megjelenés lesz társadalmunkban. Van jónéhány olyan kérdés, ami az együttműködést kívánatossá teszi. Ennek módját, területeit jó volna szabályozni, mert jelenleg az egészségügyi ráfordítások ésszerű felhasználásában nincs semmiféle érdekeltség. A ráfordítások nem költségérzékenyek, az egészségügyi ágazat kizárólag a fogyasztási szféra részeként működik, holott az egészségügyi intézmény-rendszer sem nélkülözheti a gazdasági racionalitást, az egészségügy igen fontos gazdasági terület. Az egészségvédelmi és gyógyító munka hatékonysága a legközvetlenebbül befolyásolja a társadalombiztosítás kiadásainak és bevételeinek alakulását, amire Mezey elvtárs is utalt. Tisztelt Országgyűlés! Mindennapi életünkben mind több szó esik a lakosság, az állampolgárok egészségügyi állapotáról, a dolgozók szociális helyzetéről és mindezek környezeti feltételeiről. Meg kell azonban állapítani, hogy a külső körülmények elemzése a politikai, a gazdasági, a társadalmi környezet gondjainak kiemelése és előtérbe kerülése miatt egyre kevesebb alkalommal esik szó az egészség ügyének belső helyzetéről. Egészségügyi intézményeink jelenleg az 1989. évi terveket készítik, és ebben nagyon kevés és nem túl biztató előzetes adattal találkoznak. Már mindanynyiunk előtt ismeretesek azok a számok és arányok, amilyen nagyságrendekkel a mindennapi élet kiadásai megnövekednek. Az előzetes költségvetési tervinformációkból az intézmények arra a következtetésre jutnak, hogy ezen áremelkedések fedezése érdekében további és nagyarányú költségnövekedés következik be, ami már nem valósítható meg a színvonal csökkenése nélkül. Külön kiemelést érdemel az egészségügy belső problémái közül az ott dolgozó orvosok, nővérek, asszisztensek, gazdasági, műszak szakemberek anyagi és erkölcsi elismerésének helyzete. Már többször a legkülönbözőbb fórumokon elhangzott, hogy az egészségügyi dolgozók átlagkeresete — és itt el kell tekinteni a szűk körű láthatatlan jövedelemszerzésre képes rétegtől, mely 40—50 százalékkal marad el a hasonló megterhelésű munkát végző, más ágazatban dol-