Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-32

2643 Az Országgyűlés 32. ülése, 19 fele rubel, fele dollár, s a rubelben teljesített exportunkat a szakértők nyugaton nem fogadják el egyenértékűnek. Ezért a fele forgalmunkra esik az adósság teljes Összege és így a tőkésekkel szemben az adósságállományunk kétévi exportnak felel meg, ami már sok. Ha azonban azt veszem, hogy még az olyan rendkívül objektív és velünk szemben nem kedvezményezni akaró szerv, mint a Monetáris Alap is elfogadta, hogy a mi rubel exportunknak az a része, amelyért energiát kapunk, egyenértékű a konvertibilis exporttal, akkor ez azt jelenti, hogy az exportunk nem 6 milliárd, hanem 8 és fél, amit lehet devizában számolni, tehát konvertibilis valutában, s akkor ez a viszonyszám már nem olyan veszélyes, mert akkor már egy és egy negyed, egy év és 4 hónap az, ami az adósságállománnyal szemben áll. Meg kell azt mondanom, hogy ha a KGST-rendszerében a fizetési rendszert nem tudjuk továbbfejleszteni, hanem megmaradunk ezen az őskorszakbeli, egyszerű csere szintjén, akkor ezek a számok nem fognak pozitívan változni. De azért mintha az utóbbi időben mindazok a javaslatok, amelyeket húsz évvel ezelőtt a Vérhalom téren közösen kidolgoztunk, kezdenének legalább elvben vitára kerülni. Most a legutóbbi időben éppen a szovjetek és mások részéről sorozatosan vannak olyan nyilatkozatok, hogy a pénz kérdését a szocialista világban meg kell oldani, mert pénz nélkül nem lehet kereskedni, nem lehet cserélni, nem lehet értékeket kimutatni. S ennek következtében a mi forgalmunknak a fele bizonyos mértékig deklasszálódik. Ha ezt a forgalmat fel lehetne futtatni és itt óriási lehetőségei lennének a magyar iparnak. Ennek egyetlen akadálya, hogy a pénz, amit kapunk ezekért a többlet exportokért, nem használható fel más piacokon. Tessék nekem megengedni, hogy kételkedjek abban, hogy ebben a hatalmas birodalomban nem lehet olyan árukat találni, ami árrá áruinknak megfelelő ellentétele lenne, ha nagyobb elánnal, a helyszínre menve, a részletekbe bele menve próbálnánk azt megoldani. Mert ez nekünk ma a legnagyobb problémánk. Gondolják el az elvtársak, amikor mi tartoztunk a Szovjetuniónak, azért mert a cserearányok romlottak, mi ezt az utolsó fillérig áruval kifizettük, most mi vagyunk azok, akik aktívak lettünk és mi kapunk ilyen cserearány címén pénzeket, és nem is keveset, pár százmillió rubelt évente. Hát létezik az, hogy ennek nem lehetne az ellenértékét megtalálni áruba, hanem csak úgy, hogy a magyar exportot kell, és pedig azt az exportot, amit más piacokon nehezen tudunk eladni, csökkenteni? Itt tehát nagyobb erőfeszítésre lenne ahhoz szükség, hogy valamüyen formában ezt a problémát megoldjuk. (Taps.) Szeretnék egy gondolattal dr. Hütter Csaba képviselőtársamhoz csatlakozni. Azt mondta, hogy több önbizalmunknak kellene lenni és talán valami jót is lehetne mondani önmagunkról, mert azért amit mostanában teszünk, az tulajdonképpen az, minthogyha mindaz, amit az elmúlt évtizedekben csináltunk, az minden rossz volna, s tulajdonképpen mindenért szégyellni kellene magunkat. 8. november 25-én, pénteken 2644 Én úgy érzem, hogy ez nem így van. Nagyon sok jó is történt, és a hibák mellett azért eredményeink is voltak. És ezért például a beruházásoknál sorozatosan tudnék olyan beruházásokat felsorolni, amelyek javítják a fizetési mérleget, határidőre kész lettek, és ennek eredményeképpen ebben az évben megközelítjük a 6 milliárd dollár exportot. A megoldás tehát nem az, hogy visszavonulunk a piacról, hanem az, hogy növeljük a termelést, de csak szelektív módon és csak olyan irányban, amely a konvertibilis mérlegünket javítja. S ugyanakkor nem lehet ezt megtenni, ha a visszafejlesztést a másik oldalon parallel hajtjuk végre. Ha nem csak szélesíteni akarunk egyik oldalon, mert az kellemes, mert az pozitív, mert ott lehet átvágni a szalagokat, s a másik oldalon nem merünk hozzányúlni azokhoz a dolgokhoz, amelyek évtizedek óta a fejünk fölött lógnak; fokozatosan, emberileg, humánusan. Hozzá kell nyúlni ahhoz a kérdéshez, hogy vissza kell fejleszteni egyes iparágakat. Ez nem magyar kérdés, ez világprobléma. És ha mindenütt a világon ezt meg merték tenni és sikerrel, és át tudták irányítani az embereket más funkciókba, akkor miért nem lehet egy Üyen kicsi országban, mint Magyarország ezt megtenni? A napokban egy olyan üzlettel találkoztam, a TVK-nak az üzletével, mely egyike a jó vállalatoknak, amely 100 millió dolláros hitelt vett föl az elmúlt néhány évben, és már ebben az évben 120 millió dollár exportot bonyolít is. További beruházásokkal ezt 150 millió dollárra akarja fölvinni. Tudnék még másik húszat fölsorolni. Hát miért nem ez az út, amelyen járni kell? Igenis vannak lehetőségeink, a Világbanknál fönnállnak több 100 millió dollár hitelkereteink, amelyek nincsenek kihasználva, mert hiányoznak hozzá a megfelelő javaslatok. En szerintem magunkba kellene nézni és meg kellene próbálni megfordítani a dolgot. A mi egész pszichológiánk ma olyan, hogyha 11 aranyat nyerünk Szöulban, akkor három hét után már csak a két súlyemelőt emlegetjük, aki bevett egy kis drogot, amit nem lett volna szabad. Nem all aranynak örülünk, hanem azt a két szerencsétlent, aki hibázott, a magyar rádió, sajtó, televízió azt ismétli folyton. Befejezésül tessék nekem megengedni, hogy elmondjam néhány elvi álláspontomat. Az első az, hogy én egyetértek azzal, hogy dollárviszonylatban az adósságállomány növekedését meg kell állítani, mert a stabilizációs és kibontakozási programnak ez kell hogy az első prioritása legyen. De ez nem azt jelenti, hogy holnap már nem lehet adósságot növelni, hanem azt jelenti, hogy ennek arányban kell állni az export növelésével. Ha az exportot tudjuk növelni, akkor lehetséges az is, hogy minimális, nem túl nagy összegben, de még mindig lehet deficitet finanszírozni. A második gond, hogy azokat a lépéseket, amelyeket a kormány elhatározott és a parlament elfogadott, azt úgy kell végrehajtani, hogy a forint külső és belső stabilitását megőrizzük. Stabilizációs programot stabil pénz nélkül sehol a világon még nem tudtak produkálni.