Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-31

2591 Az Országgyűlés 31. ülése, 1988. november 24-én, csütörtökön 2592 ágazatok egyike, vagy másika — többüknél mindkettő — veszteséges. Ebből mi következik? Az, hogy az embereket nem lehet úgy tartósan dolgoztatni, hogy csináljátok jobban, akkor maximum kevesebb lesz a veszteség. A termelőszövetkezetek nyereségének meghatározottsága kikerült a vezetők, a tagság munkájának befolyásolási köréből, mert döntően külső tényezők által alakított. Miből? Abból, hogy kínálati piacra termelnek. Kiszolgáltatottak az élelmiszeriparnak. Monopolizált piacról vásárolnak, ahol nehezen követhető, vágtató ipari árakkal találják magukat szemben. Nem alakíthatnak maguk mozgó piaci árakat, ennélfogva árnyereség növelésére nincs is lehetőségük. Nem csoda ezek után, hogy egyetlen termelőszövetkezetben sem képződik olyan nagyságrendű nyereség, amire egyáltalán fejlesztést lehetne alapozni. Nálunk az 53 szövetkezet közül 30-ban nem éri el a nyereség az ötmillió forintot. Egy részét még ennek is joggal lehet főkönyvelői és nem termelési eredménynek mondani. Azaz a helyzet még a mérlegnél is rosszabb. Eközben világbanki hitelből exportál a Rába-gyár Győrből traktort Zalába két és félmillió forintért, amit hatékonyan ki sem tudnak használni a szövetkezetek. Az is része az irracionális helyzetnek, hogyha lenne akár 50, vagy 100 millió forintjuk, senkinek esze ágában sem lenne ezt az alaptevékenységbe invesztálni. A pénzügyi eredmények egyre nagyobb hányada a máshol befektetett tőke hozadékából származik. Azt mondjuk, vagy legalábbis közgazdászok azt állítják, hogy az ár — és ilyen a termelői ár is — információt közvetít. Ha ez igaz, akkor ma azt közvetíti, hogy nincs szükség búzára, nincs szükség húsra. Ezektől a sajátos okoktól nem lehet elválasztani a szövetkezetek helyzetének megítélését és nem lehet minősíteni enélkül azt a tényt, hogy állami támogatást igényelnek és mennyit. Ugyanilyen nehéz józan belátással kezelni a keresetszabályozás liberalizálásának elgondolását is. A konstrukció formális, nem tisztességes a gazdálkodók kirekesztett részével szemben. Még inkább igazságtalan a szövetkezetek vonatkozásában, ahol is az 5250 forintos havi bérszínvonal még jelentős növekedés esetén sem lehet potenciális veszélyforrás a vásárlóerő alakulására. Annál is inkább nem, mert itt egy igen erőteljes önfékezési elem van beépítve, és ez nem más, mint a szövetkezetek szegénysége. A gazdasági reform vagy a stabilizációs program szellemében fogant egyes lépéseket - legyen az a támogatások csökkentése, az ipari árak emelkedése, a gazdaságtalan tevékenység visszaszorítása — különkülön még vitatni sem lehet. Az egésznek a végeredménye viszont az, ami nagyon is vitatható. Ennek alapján nehezen lehet megbékülni a mezőgazdaság külső és belső pozíciójának romlásával. A történelmi igazsággal mi kénytelenek vagyunk együtt élni, hogy a zalai föld sohasem tudta úgy eltartani a vele foglalatoskodó embert, mint az ország nagyobbik és jobbik fele. Ennek ellenére a harmincas években még a lakosság 70 százaléka élt — bár nagyon szegényesen — e földből, köztük tízezrek éves summás munkára kényszeredetten. Ha jött egy gyenge év, hát vágták az értékes erdőt. Azzal nem sokat perlekedhetünk ma sem — mert a földrajzi meghatározottságból következik —, hogy a közösből származó jövedelem 15-20 százalékkal alacsonyabb, mint másutt. Azt viszont nem lehet tudomásul venni, hogy holnap már a jelenleginek felét sem tudja eltartani a föld azok közül, akik most a szövetkezetekben dolgoznak. önerőből, a hatékonyság eszközeivel azt a 10-15 százalékos javulást nem képesek ellensúlyozni, ami 1989-re rájuk terhelődik. Nem nyúlhatnak a jó erdőkhöz, mint azt tették szüleik, mert azokon az erdőkön igen jó eredménnyel, de most már az állami erdőgazdaság dolgozik. Szívesen megtennék, ha megtehetnék, telepítenének erdőt, hogy tartós értéket, életben maradt falvakat és ne tartós nehézségeket, jövőjükben veszélyeztetett településeket hagyjanak örökül az utánuk következő generációnak. Tisztelt Országgyűlés! Az állampolgárok általánosanjelentkező bizonytalanságának ma igen sokféle oka van. Minden bizonnyal az egyik ok, hogy nem vagyunk képesek a stabilizációs szakaszt időben behatárolni. Nincs tervünk a népgazdaság egészét élénkítő, az életszínvonal emelkedését garantáló időszak elkövetkeztére. Következésképpen az emberek nem tudják mihez kapcsolni életstratégiájukat. A távlatnélküliség elbizonytalanító időszakát éljük, hiszen a kormányprogram olyan mélyen érintette a VII. ötéves tervet, hogy azt érvényességét vesztettnek tekintettük. Helyette csak programmal, de törvénybe foglalt tervvel nem rendelkezünk. Az időpontot sok tekintetben szerencsésnek és alkalmasnak tartom arra, hogy megfontolásra ajánljam egy hároméves terv esetleges kidolgozásának és elfogadásának gondolatát. Ez a terv átvezetni hivatott a nemzetgazdaságot azon a krízisen, amelyben van. Az 1989-re, részleteiben 1990-re fő vonulataiban megrajzolt gazdaságpolitikai koncepciót lehetne továbbvinni. Mellérendelhető a gazdaságirányítási reformlépések további programja. Az eszközrendszer teljesebb összerendezése, valamint a kapcsolódó törvénykezési program. Ebbe a tervszakaszba beleférne a társadalom által szorgalmazott bér-, a szociálpolitikai reform, a családi jövedelemadóra való áttérés előkészítése, az új nyugdíjtörvény életbeléptetése, és esetleg más, az állampolgár anyagi-szociális biztonságát erősítő lépés. Ha egy ilyen hároméves tervvel garantálható a legnagyobb nehézségeken való átlépés - a gazdaság át-, vagy ne mondjam azt, újjáépítése —, ezzel remény lehet új konszenzusok megkötésére a társadalmi tehervállalásokban is. Az időben bizonytalan kimenetelű stabilizáció társadalmi támogatást már alig, vagy nagyon keveset tud kapni. Megköszönném, ha a kormány válaszra méltatná javaslatomat egy következő ülésen. Egy reális három-