Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-31

2591 Az Országgyűlés 31. ülése, 1988. november 24-én, csütörtökön 2592 ágazatok egyike, vagy másika — többüknél mindket­tő — veszteséges. Ebből mi következik? Az, hogy az embereket nem lehet úgy tartósan dolgoztatni, hogy csináljátok jobban, akkor maximum kevesebb lesz a veszteség. A termelőszövetkezetek nyereségének meghatáro­zottsága kikerült a vezetők, a tagság munkájának befolyásolási köréből, mert döntően külső tényezők által alakított. Miből? Abból, hogy kínálati piacra termelnek. Kiszolgáltatottak az élelmiszeriparnak. Monopolizált piacról vásárolnak, ahol nehezen kö­vethető, vágtató ipari árakkal találják magukat szemben. Nem alakíthatnak maguk mozgó piaci ára­kat, ennélfogva árnyereség növelésére nincs is lehető­ségük. Nem csoda ezek után, hogy egyetlen termelő­szövetkezetben sem képződik olyan nagyságrendű nyereség, amire egyáltalán fejlesztést lehetne ala­pozni. Nálunk az 53 szövetkezet közül 30-ban nem éri el a nyereség az ötmillió forintot. Egy részét még ennek is joggal lehet főkönyvelői és nem termelési eredménynek mondani. Azaz a helyzet még a mérleg­nél is rosszabb. Eközben világbanki hitelből exportál a Rába-gyár Győrből traktort Zalába két és félmil­lió forintért, amit hatékonyan ki sem tudnak hasz­nálni a szövetkezetek. Az is része az irracionális helyzetnek, hogyha lenne akár 50, vagy 100 millió forintjuk, senkinek esze ágában sem lenne ezt az alaptevékenységbe invesztálni. A pénzügyi eredmények egyre nagyobb hányada a máshol befektetett tőke hozadékából szár­mazik. Azt mondjuk, vagy legalábbis közgazdászok azt állítják, hogy az ár — és ilyen a termelői ár is — információt közvetít. Ha ez igaz, akkor ma azt köz­vetíti, hogy nincs szükség búzára, nincs szükség húsra. Ezektől a sajátos okoktól nem lehet elválasztani a szövetkezetek helyzetének megítélését és nem le­het minősíteni enélkül azt a tényt, hogy állami tá­mogatást igényelnek és mennyit. Ugyanilyen nehéz józan belátással kezelni a kere­setszabályozás liberalizálásának elgondolását is. A konstrukció formális, nem tisztességes a gazdálkodók kirekesztett részével szemben. Még inkább igazság­talan a szövetkezetek vonatkozásában, ahol is az 5250 forintos havi bérszínvonal még jelentős növe­kedés esetén sem lehet potenciális veszélyforrás a vásárlóerő alakulására. Annál is inkább nem, mert itt egy igen erőteljes önfékezési elem van beépítve, és ez nem más, mint a szövetkezetek szegénysége. A gazdasági reform vagy a stabilizációs program szellemében fogant egyes lépéseket - legyen az a tá­mogatások csökkentése, az ipari árak emelkedése, a gazdaságtalan tevékenység visszaszorítása — külön­külön még vitatni sem lehet. Az egésznek a végered­ménye viszont az, ami nagyon is vitatható. Ennek alapján nehezen lehet megbékülni a mezőgazdaság külső és belső pozíciójának romlásával. A történelmi igazsággal mi kénytelenek vagyunk együtt élni, hogy a zalai föld sohasem tudta úgy el­tartani a vele foglalatoskodó embert, mint az ország nagyobbik és jobbik fele. Ennek ellenére a harmin­cas években még a lakosság 70 százaléka élt — bár nagyon szegényesen — e földből, köztük tízezrek éves summás munkára kényszeredetten. Ha jött egy gyenge év, hát vágták az értékes erdőt. Azzal nem sokat perlekedhetünk ma sem — mert a földrajzi meghatározottságból következik —, hogy a közösből származó jövedelem 15-20 százalékkal alacsonyabb, mint másutt. Azt viszont nem lehet tudomásul venni, hogy holnap már a jelenleginek felét sem tudja eltartani a föld azok közül, akik most a szövetkezetekben dolgoznak. önerőből, a hatékonyság eszközeivel azt a 10-15 százalékos javulást nem képesek ellensúlyozni, ami 1989-re rájuk terhelődik. Nem nyúlhatnak a jó er­dőkhöz, mint azt tették szüleik, mert azokon az erdőkön igen jó eredménnyel, de most már az állami erdőgazdaság dolgozik. Szívesen megtennék, ha meg­tehetnék, telepítenének erdőt, hogy tartós értéket, életben maradt falvakat és ne tartós nehézségeket, jövőjükben veszélyeztetett településeket hagyjanak örökül az utánuk következő generációnak. Tisztelt Országgyűlés! Az állampolgárok általá­nosanjelentkező bizonytalanságának ma igen sokféle oka van. Minden bizonnyal az egyik ok, hogy nem va­gyunk képesek a stabilizációs szakaszt időben beha­tárolni. Nincs tervünk a népgazdaság egészét élén­kítő, az életszínvonal emelkedését garantáló időszak elkövetkeztére. Következésképpen az emberek nem tudják mihez kapcsolni életstratégiájukat. A távlatnélküliség elbizonytalanító időszakát éljük, hiszen a kormányprogram olyan mélyen érintette a VII. ötéves tervet, hogy azt érvényességét vesztett­nek tekintettük. Helyette csak programmal, de tör­vénybe foglalt tervvel nem rendelkezünk. Az időpontot sok tekintetben szerencsésnek és alkalmasnak tartom arra, hogy megfontolásra ajánl­jam egy hároméves terv esetleges kidolgozásának és elfogadásának gondolatát. Ez a terv átvezetni hiva­tott a nemzetgazdaságot azon a krízisen, amelyben van. Az 1989-re, részleteiben 1990-re fő vonulataiban megrajzolt gazdaságpolitikai koncepciót lehetne to­vábbvinni. Mellérendelhető a gazdaságirányítási re­formlépések további programja. Az eszközrendszer teljesebb összerendezése, valamint a kapcsolódó tör­vénykezési program. Ebbe a tervszakaszba beleférne a társadalom által szorgalmazott bér-, a szociálpoli­tikai reform, a családi jövedelemadóra való áttérés előkészítése, az új nyugdíjtörvény életbeléptetése, és esetleg más, az állampolgár anyagi-szociális bizton­ságát erősítő lépés. Ha egy ilyen hároméves tervvel garantálható a legnagyobb nehézségeken való átlépés - a gazdaság át-, vagy ne mondjam azt, újjáépítése —, ezzel remény lehet új konszenzusok megkötésére a társadalmi tehervállalásokban is. Az időben bizonytalan kime­netelű stabilizáció társadalmi támogatást már alig, vagy nagyon keveset tud kapni. Megköszönném, ha a kormány válaszra méltatná javaslatomat egy következő ülésen. Egy reális három-

Next

/
Thumbnails
Contents