Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-29

2321 Az Országgyűlés 29. ülése, 1988. október 6-án, csütörtökön délelőtt 9 órakor 2322 nem kedvezmény. Ám alkalmas az alkotó képzőművészeti életünk megmentésére. Ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy a költségvetési bevételeket nem alapvetően érintő változást javasolok. Mindezt azért mondom el itt és most, mert eddig hiába mondtam el illetékes tisztségviselőknek, hiába javasolta ugyanezt hivatalosan

1 a kulturális bizottság' is — ennek hangsúlyozására a bizottság felhatalmazott —, az ilyen javaslatokra a szokásos alternatív válaszokat kaptuk felváltva: „Nem lehet, nincs rá pénz, majd fél év múlva visszatérünk rá". így tisztelettel kérem képviselőtársaimat, támogassák javaslatomat. Tisztelt Országgyűlés! Végül egy gondolattal szeretnék hozzájárulni a pénzügypolitika megítélésével kapcsolatos itt elhangzott kijelentésekhez, egy kívánság- formájában. Kívánom, hogy hazánknak jó gazdaságpolitikája, gazdasági koncepciója legyen, amelyben az aktivizáló pénzügypolitika és a* költségvetés ennek csak eszköze legyen! Köszönöm figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Következik dr. Karácsonyi Sándor, Csongrád megyei képviselőtársunk felszólalása. • DR. KARÁCSONYI SÁNDOR: Tisztelt Országgyűlés! Én is egy vallomással kell hogy kezdjem. Én azért lettem orvos, mert abban reménykedtem, hogy soha pénzügyi kérdésekkel nem kell foglalkoznom. Az élet különlegessége, hogy az elmúlt hároméves képviselői periódusomban itt tanultam és hallgattam a közgazdaságtan számos nehéz problémáját, a pénzügyi kérdések szinte számomra itt-ott áttekinthetetlen szövevényét és bekerültem ebbe a népképviseleti rendszerbe, az országgyűlésbe, ahol professzionalista' vállalatvezetők, közgazdászok oroszlánbarlangjába kerültem. És most engedjék meg, hogy méhány perc alatt megpróbáljam észérvekkel elmondani az egészségügy — amit én úgy érzem, hogy képviselek — annak problémáit és megígérve azt, hogy nemcsak az adótörvényhez, hanem egynéhány vonatkozásban a költségvetéshez is kapcsolódik mondandóm. Megígérem, hogy decemberben az akkori költségvetési vitán viszont nem fogok felszólalni. A pénzügyi kormányzat vezető munkatársainak már korábban is felhívtuk a figyelmét a személyi jövedelemadó várható hátrányos következményeire az egészségügyben. Ezek a felvetések több esetben elutasításra

1 kerültek, más megbeszéléseken elfogadásra

1 találtak olyan értelemben, hogy ezt majd kellően meg kell fontolni, és kaptunk olyan biztatást is, hogy „tessék ezt egyszer elmondani az országgyűlésen". Hát most megpróbálom. A tapasztalatok, amelyek előre megjósolhatok voltak, az elmúlt nyolc-kilenc hónapban már körvonalazódtak. Hát először: az egészségügyben — szemben más munkaterületekkel, nem fakultatív a túlmunka, kénytelenek vagyunk kötelezően elrendelni a túlórát, az ügyeleti szolgálatot, a készenléti ügyeletet, az éjszakai munkát. Az egészségügyi szolgálat munkajellege olyan, ahol a megfelelő teljesítőképesség mind szellemileg, mind fizikailag megkövetelendő. A háromműszakos munka további nehézséget jelent, amelyet érthető módon az ifjú nemzedék nem szívesen vállal még pénzügyi ösztönzéssel sem. A személyi jövedelemadó jelenlegi progresszív formája az egészségügyi dolgozók elvándorlását eredményezi a pályáról. Ma ott tartunk, hogy intézményeink jelentős részében 35—40 százalékos a szakdolgozói hiány. Ez az adó bevezetése előtt körülbelül 20—25 százalékos volt. Ezeknek a dolgozóknak túlmunkával való helyettesítése a fekvőbeteg-intézetek számára is előnytelen, ugyanis rendkívül költséges. A túlóra a többszöröse a normál időben végzett munkának. Ugyanakkor előnytelen a dolgozóra nézve is, ugyanis csak egy töredékrésze

1 jut el a helyettesítést végző kezéhez, a nagyobbik része- adó formájában az államkasszába kerül. Bizonyos túlmunka esetén, legyen az túlóra vagy ügyeleti szolgálat, a dolgozóra nézve egyformán hátrányos, és nem egy esetben az ingyenes munkát jelenti. A túlmunka progresszív adóztatása a túlmunka megtagadásához fog vezetni az egészségügyben, függetlenül attól, hogy a Munka Törvénykönyve mit ír elő, ugyanis a dolgozóknak megvan az a lehetősége, hogy a jelenleginél is nagyobb ütemben elhagyják az egészségügyi pályát, és ennek felelőssége ránk és a-kormányra fog hárulni. Javasolom így,első • lépésként a kötelező túlóra • bruttósított progresszív adóztatása helyett, és annak megszüntetésévei a 20 százalékos fix összegű adóztatás elrendezését; vagy más hasonló helyzetű megoldást, ' amit a pénzügyi kormányzat elfogadhatónak tart. Egy másik'gondolatot engedjenek meg ezek után: az egészségügyi dolgozók mindennapi munkájának szerves része- az önképzés és a továbbképzés. Nem kívánom ezt most ragozni, a kongresszusi részvételekről szeretnék egy-két szót szólni. Ezek költségkihatásai hazai vonatkozásban 6 ezer —8 ezer forint, egy 2-3 napos tudományos összejövetel, lefelé kerekítve vannak azt hiszem az összegek, míg külföldi viszonylatban szocialista relációban ez 8 ezer—10 ezer forint, nem szocialista relációban 40 ezer—100 ezer forint között mozog. Egy egyetmi tanár bruttósított bére 22 ezer—23 ezer forint között van, amiből 13ezer— 14 ezer forint összeget kap meg. A pályakezdőnek ugyanezen a munkahelyen a jövedelme ennek egyharmada. Kérdezem én: hogyan képzelhető el, hogy a továbbképzéshez nélkülözhetetlen és szükséges egy hazai, vagy két hazai, egy külföldi kongresszust évente megszavazzon magának valaki, ami viszont szinte elkerülhetetlen? Minden országban, ott is, ahol a gazdasági élet rendezett, az inflálódás minimális, jellemző az egészségügyi költségek növekedése. A költségnövekedés a következő tényezőkkel áll összefüggésben. Az újabb diagnosztikus eszközök meghonosításáról nem mondhat le az egészségügyi szolgálat. Hiszen ez a korszerű non invasiv - diagnosztikus eljárások feladásátjelentené. Ezeknek az eszközöknek nemcsak a beszer-