Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-28

2263 Az Országgyűlés 28. ülése, 1988. október 5-én, szerdán 2264 te test tartott, de valami fatális félreértés folytán éppen a terv- és költségvetési bizottság elé került olyan későn a javaslat, hogy az első ezzel foglalkozó ülésünkön valóban nem tudtunk érdemben állást foglalni, különösen a végrehajtási rendeletek tekintetében. Ezt azért hangsúlyozom, mert a törvényjavaslat 13. és 29. §-a meglehetősen széles körű felhatalmazást ad a Minisztertanácsnak, kézenfekvő volt a bizottság döntése halasztás ügyében, mert ilyen rövid idő alatt nem tudta megítélni, vajon a kormány hogyan él ezzel a felhatalmazással: Nem győzte meg a bizottságot a kormány képviselőinek érvelése, miszerint a törvénybe iktatás halasztásával nehézségek következhetnek a népgazdasági és vállalati tervezésben, és képtelen működni a társasági törvény. Ahogyan egyik képviselőtársunk fogaalmazott, miért mindig nekünk kell a lelkiismeretünket megerőszakolnunk, hogyha valami nincs időben készen. Az első ülésünket követő egy hét alatt azonban egyfelől volt idő tanulmányozni a törvényerejű rendelet és a minisztertanácsi rendelet tervezetét, másfelől a költségvetés és az arról leváló társadalombiztosítás mérlege tekintetében olyan adatok birtokába jutottunk, amelyek a halasztást indokolatlanná tették. Ezekből ugyanis kiderült, hogy a törvényjavaslat kényszerű költségvetés-orientáltsága miatt az egyensúly javítása -érdekében sem az adókulcs mértékén, sem a kedvezményezettek körén nem lehet érdemben lazítani. Presztízs-okokból pedig úgy gondolom, nincs értelme a döntést halogatni. Tisztelt Képviselőtársaim! A bizottság két ülésén tükrözve a korábbi szakmai és társadalmi vita elemeit, a következő témacsoportok körül alakult ki polémia. A végrehajtási rendelet széles mozgástere, az elvonások mértéke, a magánvállalkozások működő feltételeinek változása,

1 az adó semlegessége és az adó előtti egyenlőség. A legtöbb bírálat természetesen a végrehajtási rendelet kapcsán érte a törvényjavaslatot, különösen annak ismeretében, hogy a társasági törvény javaslatához ilyen nem kapcsolódik. Hamar kiderült azonban, hogy a rendeletalkotókat sem a fogalommeghatározások, sem az érdemi végrehajtási szabályok tekintetében nem érheti szemrehányás. A vállalkozóknál érződő nyereségtömeget ugyanis a végrehajtás érdemi rendelkezései csak az adókedvezmények révén és elsősorban a szerkezet- és struktúraváltás érdekében módosítják. Más kérdés, hogy néhány jelentős elvonás és költség, amely a képződő vállalkozói nyereségtömeget számottevően befolyásolja, kívül esik e törvény és végrehajtási rendelet hatókörén. Elegendő itt a társadalombiztosítási járulékra vagy a bérköltségre utalni, de lehetne sorolni a vámokat, kamatokat is. A bizottsági vitában megfogalmazódott az igény ezek mielőbbi törvény szintű szabályozására, addig is hangsúlyozva a kormány számára, hogy szabadabb mozgásterét az 1988. évinél sokkal hatásosabban inflációkorlátozó politikára használja. Ámbár a szabad mozgástér erősen viszonylagos, mert a bérköltségek tekintetében a kormánynak a szakszervezetekkel kell egyezkednie, a társadalombiztosítás önállósítása pedig azt hiszem, csak látszólag kedvez a költségvetésnek. A társadalombiztosítás eddigi „túlköltekezését", vagyis a bevételek és kiadások negatív egyenlegét a költségvetési támogatás helyett a társadalombiztosítási járulék emelésével igyekszik a kormány kompenzálni. Időközben kapott információink szerint az önálló társadalombiztosítás hiánya változatlan feltételek mellett 1989-ben 23-24 milliárd forintra rúgna. A bevételek csak 42 százalék feletti, egységes, bérre vonatkozó járulékkulcs mellett fedezhetik a kiadásokat, és íme a mozgástér korlátja, a járulék emelésével a kormány azt a vállalkozói nyereségtömeget csökkenti, amelynek megadóztatásával a költségvetés egyensúlyát szeretné helyreállítani. Élénk vita bontakozott ki az elvonások mértékéről, különösen az első bizottsági ülésen. A végrehajtási rendeletek részletes ismerete nélkül a törvényjavaslat szövegéből is könnyen meg lehetett állapítani, hogy az ipari és a mezőgazdasági nagyüzemek között meglevő nyereségadóztatási arányokat az adókedevezmények révén a javaslat fenntartja, ami az élelmiszergazdaság mostoha jövedelmezőségi viszonyai alapján teljesen indokolt. A nyereségadó kulcsának mértéke — ez derült ki a bizottsági vitából — megfelelő fogódzkodók híján nehezen értékelhető. Támpont lehet egyrészt a Pénzügyminisztérium érvelése, miszerint nemzetközi összehasonlításban az 50 százalékos érték nem tekinthető kiugrónak, és összességében ennek révén a költségvetési elvonás nem növekszik a korábbiakhoz képest, sőt, némileg mérséklődik is. Ezek az érvek azonban kérteiésnek tűnnek ahhoz a sommás megállapításhoz képest, amely szerint az állami költségvetés bevételeinek több mint 70 százalékos törvényi szabályozottsága mellett — ide beleszámítva az 50 százalékos nyereségadót is — az 1989. évi költségvetés előtervében ez idő szerint az 1988-ra várható hiány többszöröse mutatkozik, olyan 80 milliárd forint körül. Ez a döntő érv amellett, hogy az adókulcs csökkentésén most meddő dolog fáradozni. Mindazontúl kikerülhetetlen a költségvetés kiadási oldalát határozottan górcső alá venni már az 1989-es költségvetés tervezésekor is. A nyereségadózáson túli elvonások abszolút mértékét döntően befolyásolják majd a még rögzítetlen elemek, különösen a társadalombiztosítási járulék, amely jelenleg a mezőgazdasági és élelmiszeripari üzemek többségénél 33 százalék, a mellékfoglalkozású kisvállalkozásoknál pedig 10 százalék. A vita kezdetén úgy tűnt, hogy a magánvállalkozások helyzetét tovább súlyosbítja a 25 százalékról 40 százalékra, illetve a 3 milliós nyereségtömeg feletti részből 50 százalékra emelkedő nyereségadó. A rendelkezésünkre bocsátott háttéranyag, és a bizottsági vita megnyugtatott afelől, hogy a magánvállalkozások adóalapjának drasztikus csökkenése a nyereségadó abszolút értékét mérsékli az adókulcs megduplázása ellenére is. Villányi elvtárs beszélt már erről, jelenleg ugyanis a magánvállalkozások adóalapjának nagyobb részét az esetek túlnyomó többségében a bérek jelentik, amelyek a törvényjavaslat értelmében a jövő évben költségként számolhatók el. Tehát