Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-17

1267 Az Országgyűlés 17. ülése, 1987. szeptember 16-án, szerdán 1268 A szerzésnek, a család gyarapodásának természetesen megvan a maga kényszere, és öröme is. De a munka, a cselekvés több egyszerűen a szerzésnél, az ember létezésének is értelmet ad. Nem lehet, hogy minden csak a pénz, a vagyon körül forogjon. A kultúra, a művelődés korábbi eredményeit óvni, új igényeket gerjeszteni legalább olyan fontos feladata a kormánynak, mint a gazdasági javak gyarapítása. A szellemiség, az erkölcs, a hazafiság hatalmas mozgató ereje népünk cselekvésének, az ország boldogulásának. Egészségesebb közmorálra is szükség van. Sokan nem sok reményt fűznek ahhoz, hogy a személyi jövedelem új adórendszere változtatni fog valamit a társadalmi igazságtalanságokon, a fekete pénzeken, a jövedelmeknél. A túlzott várakozás vele szemben valóban indokolatlan lenne. De a jelenlegi helyzethez képest új eszközöket kínál a gyakorlatnak. A tisztességes többség érdeke, hogy ez mennél inkább működjön. A közmorál javítása nemcsak az igazságosabb közteherviselés érdekében kell, hanem a társadalmi igazságérzetet bántó protekcionizmus, előnyszerzés minden fajtájának felszámolásához is. Az ezek elleni fellépések erősíteni fogják a nemzeti összefogást, az oly nagy tömegek részéről óhajtott gazdasági, politikai, erkölcsi megújulást. Meggyőződésem, hogy a nemzetközi helyzet, különösen a szocialista országokban a végbemenő változások is kedvezőek a kormányprogram megvalósításához. Bízom abban, hogy velük együtt a szocialista országokkal együtt a szocializmus megújításában jobban egymásra találva valamivel talán könnyebb is lesz sajátos nemzeti utunk folytatása. Ezek figyelembevételével a beterjesztett kormányprogramot elfogadom. Köszönöm. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik dr. Szabó Imre, Hajdú-Bihar megye 11. számú választókerületének képviselője. DR. SZABÓ IMRE: Tisztelt Országgyűlés! Mivel Hajdú-Bihar-i képviselő vagyok, nem véletlen, hogy az országgyűlés mostani időszakára készülve az a program jutott eszembe, amelyet 1944 decemberében a debreceni református kollégium oratóriumában fogadott el az ideiglenes nemzetgyűlés. Az a magyar újjászületés programja volt. A nemzeti katasztrófa után kellett életre támadni, ahogyan a debreceni címerben látható phőnix madár tette akkor. Sokak számára hihetetlennek tűnt az önerőből való talpraállás, és hitetlenkedés fogadta 40 évvel ezelőtt a hároméves tervet is, ahogyan az ellenforradalom megrázkódtatása után sokan kételkedtek abban, hogy képesek leszünk sorainkat stabilizálni, megerősíteni szocialista rendszerünket. Történelmi múltunk tényei bizonyítják: a rendkívül nehéz helyzetekben az igazi hazafiak felismerték és vállalták feladatukat. A mainál sokkal súlyosabb problémákkal is sikeresen megbirkóztak. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom: ismét történelmi jelentőségű helyzetben vagyunk, s a közelmúltban ezekről váltottam szót és folytattam eszmecserét választóim egy részével. A beszélgetések arról győztek meg, hogy közösen megtalálhatjuk - de csakis közösen — az utat, a módot a népgazdaságban kialakult súlyos helyzetből való sikeres kilábaláshoz. Választóim többségének véleményét is kifejezve azt mondom: a kibontakozásra már megismert és Grósz Károly miniszterelnök elvtárs által most részletesen is indokolt kormány-munkaprogramot jónak, alkalmasnak tartjuk arra, hogy az országot, a gazdaságot a stabilizálás útjára rávezesse és tovább vigye a reform-folyamatokat. Az egyetértés szavai után azonban szinte mindig következik a „de", vagy a „ha", illetve a „hogyan" és a „mi által". A program megfelelő — mondják —, de milyen lesz a végrehajtás? Tényleg úgy valósul-e meg, ahogyan most megismertük? és így tovább. Azt gondolom, hogy ezekkel a kétkedésekkel lassan szembe kell úgy nézni, hogy fátylat kell fölé borítani és a gyakorlati tettekkel kell megválaszolni. A becsületes dolgozó emberek tudomásul veszik ugyanis — bár nem tapsolva —, hogy áldozatokat is kell vállalni sokunknak — magunkat is beleértve — csökkenni fog az életszínvonala, egyeseknek talán egzisztenciális problémái is lesznek. Ezt a szocializmus mellett elkötelezett emberek hajlandók vállalni. Hajlandók, ha látják, hogy a jövő megalapozása érdekében van értelme, és ez nem kevés, őszinteséget, teljes nyíltságot, igazságos megoldásokat és következetességet várnak a kormányzattól. A kiskapuk teljes lezárását, az intézményesített ügyeskedések megakadályozását, továbbá nemcsak a láthatatlan jövedelmeknek, hanem a láthatatlan veszteségeknek a feltárását és kordában tartását. Mindezek vezérlését az állampolgárok a párttól, s a kormánytól várják. Ez bizalmat fejez ki, ami sokat jelent — azt hiszem, mondhatjuk, talán ma a legtöbbet. De vegyük észre, hogy a bizalom egy kicsit már itt-ott megkopott. Az elmúlt másfél évtized során életünkben kelleténél több volt a valóra váltatlan remény. Ebből fakad némi kétkedés, és csak kétkedés! többségben nem bizalmatlanság — ez nagy különbség —, hogy vajon most lesz-e elég erőnk következetesen végigvinni, amit elhatároztunk? Többes szám első személyben beszélek, mert megyénk egykori hajdani képviselője, akinek a neve már itt az előbb elhangzott, Veres Péter bácsi is mondta itt ebben a házban valamikor, hogy „hiába van tele jószándékkal és hiába törekedik nagyobb haladásra és a világszínvonal felé az államvezetés, ha a közösségben nincsen olyan elegendő ember, aki azonnal megérti az intenciókat és teljes erővel rákapcsol, sőt azt is tudja, mit kell csinálni." Hiszem, van elegendő ilyen ember. Azonban véget kell vetni a másra mutogatásnak, mert véleményem szerint a legnagyobb devalváció az utóbbi időben nem forintot, hanem a felelősségérzetet érte. Hallottam már olyan véleményt is, hogy nálunk nem a láthatatlan jövedelmek okozzák a legnagyobb bajt, hanem a láthatatlan ellenlabasságok. Az, hogy a tervekkel, feladatokkal mindenki egyetért és már közben mások számosan azon törik a fejüket, hogyan tudják kijátszani a rájuk vonatkozó döntéseket, milyen