Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-24

1891 Az Országgyűlés 24. ülése, 1988. március 17-én, csütörtökön 1892 hogy nagy többségben ezt a lehetőséget ki fogják használni. A sok jogszabályról is volt szó. Igyekszünk tovább csökkenteni. Szeretném azonban egy kérdésben az elvtársakat megnyugtatni, hogy azért a termelőszövetkezet is egy társadalmi-gazdasági közegben él és létezik. Vannak általános szabályok, amelyek mindenkire vonatkoznak, és minden gazdasági szervezetre az országban, és vannak kivételek. Ezekről is volt szó a hozzászólásokban. El kell mondanom, hogy engem a kormányban többek között azzal szoktak bírálni, hogy folyton az agrár sajátosságokat emlegetem, s azt is meg kell mondjam, hogy nagyon sok ilyen sajátosságot érvényesítünk a rendeletekben és a szabályozókban, és érvényesül még ebben a törvényben is. Mert hiszen ez a törvény ténylegesen nem a gazdasági környezetet kell biztosítsa, de azért több olyan paragrafusa van, amely egyértelműen jövedelmet és anyagi erőt jelent a termelőszövetkezet tagjának. Ma a mostani törvény is ezt biztosítja. Tehát még mindig van egy sor sajátosság. Az is tény, hogy rengeteg bürokratikus intézkedés veszi körül a területet. Nem akarok senkit vigasztalni, de találkoztunk a Közös Piac néhány rendszabályával. A cukorrépatermelésről és a cukortermelésről több száz oldalon rendelkezik a Közös Piac. Ott is van azért bürokratikus kötöttség. Igaz, hogy az is van, hogyha tíz tonnával több cukrot termelnek, azzal a tíz tonnával azt csinálnak, amit akarnak, de nem fogja őket dotálni senki sem. Mi még ezt nem tudtuk elérni. Három éve küszködünk azon, hogy annyi cukrot termeljünk, amennyire szükségünk van, de annyit termelnek az üzemek, amennyit jónak tartanak. Nem baj, de a jövőt illetően ehhez is igazodnunk kell, hogy ne kelljen a cukrot exportálni állami szubvencióval. Mindenképpen alkalmazkodnunk kell tehát, s egyben a sajátosságokat is érvényesítenünk szükséges. Azt tudom ígérni, hogy a kormány mind a kettőt szem előtt tartja: a sajátosságot is, és az általános népgazdasági kötelmet és igényt is. A munkaidő-alapról rengeteget vitatkoztunk itt a parlamentben, és előtte is sok vita folyt. Ez az 1500 és az 1000 óra. A foglalkoztatási kötelezettség egyértelműen a tag érdekeit védi. Ebben semmi új nincs. A régi törvényben is benne van, csak a régiben úgy, ahogy az imént hallottuk, hogy a tagsági viszonyhoz kötöttük az alsó határokat, az 1500 és az 1000 órát. Ez a része tehát teljesen világos a dolognak. Most pedig azt mondjuk, hogy ezt úgy terjesztjük ki, hogy az 1000 és az 1500 órán felül az összes többi munkaerő-gazdálkodási ügy és feladat a szövetkezet önkormányzatába és önállósági körébe tartozik. Alkalmazkodva és igazodva a megváltozott gazdasági környezethez. Nem jelent ez a tagnak újat, mert hiszen egy sor helyen, meg kell mondanom, hogy még örülnek is az 1500 órának, mert utána talál magának más munkát, ott megvan a bázisa a jövőt illetően a nyugdíjra is és minden egyébre, s még tud gazdálkodni odahaza is, és tud más kötelékeket és kapcsolatokat is teremteni. És ez nem baj. Nem lehet ma már csak a mezőgazdálkodásból megélni. Nemcsak Magyarországon, hanem a világon sehol sem lehet, csak ebből megélni. Ettől nem fog kiábrándulni senki, higyjék el nekem, hiszen ezt nem úgy hajtja végre egy szövetkezeti elnök sem, aki itt ül, hogy holnap hazamegy és azt mondja, hogy 1500 óránál megállsz, aztán azt csinálsz, amit akarsz. Sajnos, nem. Mert mindig kettős szorításban volt. A népgazdaság szorította az egyik oldalról, a másik oldalról meg ki kell álljon a közgyűlés elé: és ez a második oldal mindig erősebb volt, mint a kormány. Ezért azt gondolom, hogy ezzel úgy kell foglalkozni, hogy ez egyfajta szabadabb lehetőség ahhoz, hogy foglalkoztassa a munkaerőt. A másik dolog, a lényege ennek az, hogy a nagyüzem részéről mégiscsak egyfajta mozgást igényel. A föld eltartóképessége — kedves elvtársak — már régen kevesebb, mint a belőle élni akaró emberek száma. Ezzel csak számolni kell. Ezért szorgalmazta a kormány és az agrár-politika hosszú éveken keresztül a kiegészítő tevékenységet. Ma már ott, ahol jól csinálják, semmi problémánk nincs. Az üzemek nagy részében egyetlen munkanélküli ember sem létezik. Nem az van, hogy az 1500 órát nem dolgozzák le: hát nem találnak tehenészetekbe munkást, nem találnak dolgozót, nem találnak, kérem szépen, a sertéstenyésztésbe, a juhászat elsorvad, mert nincs juhász, és lehetne tovább sorolni. Itt több a feladat, mint amire gondolunk, csak az a fontos, hogy ott foglalkoztassuk, ahol kell. Azt viszont szeretnénk elkerülni, hogy az új érték előállítása helyett ilyen tanyasöprögetéssel töltsük ki az emberek idejét. Én is voltam gazdaságban, tudom, mit jelent, hogyha bejött délben a traktoros zsebredugott kézzel, és ellődörgött a műhelyben, mert valamivel foglalkoztatni kellett. Azt gondoljuk, ehelyett olyan szituációt kell teremteni, hogy értéket tudjon termelni. Mi ebben az irányban gondolkodunk, nem pedig abban, hogy az utcára kerüljön a dolgozó. De mégis csak kell valami szorító intézkedés arra, hogy így cselekedjék a vezetés. És ezt annyira megtárgyaltuk; minden tsz-elnök, akivel tárgyaltam, egyetértett abban, hogy meg kell hozni ezt az intézkedést. Higyjék el nekem, hogy itt nem fog ettől a tag végérvényesen kiábrándulni a szövetkezetből. Nincs erről szó. Egyébként az eltartóképességről csak annyit, hogy kevésbé ismerik azok, akik nem a mezőgazdasági területen dolgoznak. Ez az eltartóképesség például az Egyesült Államokban úgy jelentkezik, hogy 1987-ben további 170 ezer farmer-gazdaság ment tönkre. És ez minden évben megtörténik a világ legfejlettebb mezőgazdaságával rendelkező országában. Ezért nekünk mindent el kell követni, hogy legyen máshol is munkája, s ha kell, az se baj, ha háromfelé szerződik. Hát miért baj az, ha valaki a szövetkezetben ledolgoz 1500 órát és az állami gazdaságban még elvállalja egy istállóban — nem tudom én - 1000, 2000 baromfi hizlalását. Ettől nem dől