Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-23

1857 közreműködésével évek során elért vagyoni értéknövekmény) terhére nem kell őt anyagilag kárpótolnia. A másik gond: a szövetkezet sajátos vonásának kérdése. A szövetkezet sehol sem egyszerűen vagyontársulás, melynek egyetlen célja a maximális hozamot elérni. A szövetkezet nálunk is, akár Nyugaton és mindenütt másutt tartalmazott egy szociális többletet, konkrétan az infrastrukturális — szociális-kulturális — háttér támogatását, valamint a munkából kiesőkről való gondoskodást, illetve ennek kiegészítését. Talán nem tévedek, ha ezt a mozzanatot törvényileg rendezettnek tekintem. Amiben a szövetkezet sajátos vonást mutatott még - például az állami vállalatokkal szemben -, az a munkafunkció és a tulajdonosi funkció közvetlen alanyi egysége. Ez bizony törést szenved a vagyoni kártérítés nélküli kereseti lehetőség megvonásának törvényi lehetősége által, mert az a tulajdonosi pozíció tartalmi elsorvasztásával egyértelmű. A harmadik gondom: társadalmi. A 60-as évtized végén, amikor a foglalkoztatási kötelettséget törvénybe foglalták, az országban az ismert értelemben véve a terjes foglalkoztatottság reális valóság volt. Munkabíró fizikai dolgozók munkája iránt túlkereslet mutatkozott. És ma? Éppen e kategóriában az ország sok vidékén túlkínálat válik jellemzővé. Más szóval: nem tud munkát találni, keresethez jutni, avagy csak igen nagy egyéni és családi áldozatok árán az olyan tag, akit a saját termelőszövetkezete a munkából kizár, s eközben más háztáji vagy egyéb alkalmi munka sem adódik számára. És itt lépünk át a közgazdasági megfontolások mezejére. Vajon nyugodtak lehetünk-e, hogy népgazdaságilag éppen így jutunk el addig a határig, ahol célszerűbb a közös állami kasszából, központi vagy helyi forrásokból szociális támogatást nyújtani, mintsem arra ösztönözni, többek közt a vagyoni kárpótlás törvényi előírásával —, hogy életerős emberek legalább olyan hatásfokkal vehessenek részt a közösben, ami talán egyelőre nem adja a maximális gazdasági összeredményt, de a veszteségek kiiktatása felé visz és — a háztájival együtt — előteremthessék a maguk és eltartottjaik megélhetésének fedezetét. Ágazatilag is gyakran vetődik fel a kérdés: biztos-e, hogy egészen jó pályán mozog-e az agrárgazdaság? Egy-egy termékfajtából csakugyan vannak kiugró terméshozamaink? De milyen áron? Nem drágák-e általában az árufajták, kihasználunk-e minden talpalatnyi földet, technikai szakértelmet és más emberi kvalitást? Tudjuk, nem így van. És akkor bizonyításra vár még az, hogy 1948ban — igaz sokkal mélyebb szinten —, de a munkaképes lakosság mintegy felének jelentett megélhetési forrást a mezőgazdaság, most a mai színvonalon a hatalmasra növekedett termelési eszközök birtokában tényleg nem tudhatja-e megfelelő hatásfokkal foglalkoztatni a jelenlegi munkaképes lakosságnak durván a negyedét? De nézzük a mikroökonómiai hatékonyság kérdését, azaz aminek jeligéje alatt sort keríthetnének rá a vezetőségek, hogy a tagok egy részével szembeni foglalkoztatási kötelezettségük felfüggesztését vagy megszüntetését javasolják. Hozzá olyanokból álló többség egyetértésével, akiknek soraiban számosan 288. március 16-án, szerdán 1858 szorongva gondolhatják, legközelebb hasonló helyzetbe kerülhetnek, mint kizárásra javasolt tagtársaik. Vajon állíthatjuk-e továbbá, hogy amit valamely tsz-ben vagy bármely magyar vállalatnál jövedelmezőnek, illetve veszteségesnek ítélnek, az hozzávetőleg biztosan hatékony és biztosan negatív hozamú? Minden szakember tisztában van vele, hogy nagyon is lehetséges a jelenlegi paraméterek — még mindig dezorientáló relatív árak, nivellált keresetek, kivételezések, preferenciák és a vagyonszámbavétel ismert súlyos fogyatékosságai — miatt az, hogy az optimumon felüli eredményességet jelző mutatók mögött alacsony hatékonyság húzódik, és kis eredményt jelző paraméterek, amelyek javítására netán tagok munkaviszonyát bonthatják fel térítés nélkül, a valóságban nyereségességet takarnak? Aránylag az úgynevezett tiszta nyereség ráta—a tőkevagyonérdekeltségi mutató — volna a legalkalmasabb nálunk is a valódi hatékonyság tendenciálisan megközelítő kifejezésére, természetesen aktivizált piaci szabályozók esetén. Ilyen irányú reformlépések nyomán jönnek létre olyan belső és külső érdekeltségi viszonyok, amelyeknél a termelési tényezők kombinációja, a lekötött vagyonelemek és a folyó költségelemek egymással történő ésszerű helyettesítése, a kialakuló főtevékenység! és melléktevékenységi ágak, valamint a termékek struktúrája a tsz-dolgozók csakugyan hatékony foglalkoztatását foglalja magában. Etikai gondom. Alkotmányunk kimondja: társadalmunk alapja a munka. S adva vannak emberek, akik 15-30 évig dolgoztak háztáji mellett a közösben, gazdaként éltek át sikereket és hányattatásokat a többiekkel. És most nem valami fátum okozza, hanem törvény teremt rá jogalapot, hogy elszakadjanak a közösségi kötelékeik, valójában megrendüljön amúgy sem túl erős gazdastátuszuk. És nem ők választják ezt az utat önszántukból, önérdekből. Kiszolgáltatottságnak nevezhető az ilyen szituáció, semmi másnak. A bizalom omlik bennük össze, a törvényünk, államunk hitele szenvedhet csorbát. Amíg élek, nem felejtem el Kádár János egy kijelentését, amelyet egy riporternek tett, amikor azt firtatta tőle, mit ért szocializmuson. A lényeg ez volt: akkor lesz szocializmus, ha megszűnik az emberi megaláztatás. Úgy vélem, mély igazság ez, melyet követendő eszménynek kell tekintenie azoknak is, akik törvényt alkotnak, és azoknak is, akik hatalmat — politikait, anyagit és eszmeit - akár országosan, akár helyileg gyakorolják. Ezért kellene - ha már elkerülhetetlen — paragrafusba foglalni a kárpótlás szükségességét. Ellenvetik: feszültség támad emiatt az alapítók, az apportot bevivők és azok között, akik enélkül vétettek a tagság sorai közé. Ha van hozzá akarat, erre a problémára is kimunkálhatok elméletileg helyes, gyakorlatilag igazságos megoldások. Az egyenlő esély elvével van a következő gondom. Ezt az elvet rendszerünk reálisan felvállalhatja és törekvéseivel fel is vállalta. Áru—pénzviszonyok közt azonban egyaránt értéket képvisel a bevitt vagyontárgy és az a pénzösszeg is, amelyet valaki nem költ el mai fogyasztásra, hanem valamely vállalkozásba befekteti jövőbeni hozadék reményében. Az utóbbi napirenden levő és államilag pártfogolt folyamat és biAz Országgyűlés 23. ülése,