Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-22

1727 Az Országgyűlés 22. ülése, 198 Tisztelt Országgyűlés! Törekvéseink megvalósítása, munkánk hatékonyabbá tétele különösen fontos napjainkban, amikor sok nagyhorderejű feladat vár megoldásra. Társadalmi, gazdasági kibontakozásunk alapvető feltétele, hogy megőrizzük és továbbfejlesszük népünk cselekvő összefogását. Közös eredményeink alapján joggal remélhetjük, hogy az állam és az egyházak, felekezetek konstruktív együttműködése a jövőben is hozzájárul az egész ország előtt álló feladatok sikeres megvalósításához. Befejezésül köszönetet mondva mégegyszer azért, hogy a tisztelt Országgyűlés napirendre tűzte az állam egyházpolitikáját és az Egyházügyi Hivatal munkáját, arra kérem önöket, hogy véleményükkel, tanácsaikkal és észrevételükkel adjanak segítséget további munkánkhoz. Meggyőződésem ugyanis, hogy az állam és az egyházak jó viszonyának megőrzése és továbbfejlesztése messze túlmutat hivatalunk feladatkörén, az egész társadalmunk ügye és feladata. Kérem a Tisztelt Országgyűlést, hogy beszámolónkat vitassa meg és fogadja el. Köszönöm, hogy megtiszteltek figyelmükkel. (Taps.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Bejelentem, hogy az elhangzott beszámolóhoz 10 képviselőtársunk jelentkezett hozzászólásra. Kürti László BorsodAbaúj- Zemplén megye választókerületének képviselőjét illeti most a szó. KÜRTI LÁSZLÓ: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim ! Az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének beszámolójához Borsod-Abaúj-Zemplén megyei képviselőként szólok hozzá. Támaszkodom arra az információra, amit képviselőcsoportunk legutóbbi ülésén kapott a megye egyházpolitikai helyzetéről. Ugyanakkor nem rejtem véka alá, hogy az állam és az egyház viszonyának az alakulását egyházi tisztségemből következően nem az állam, hanem az egyház, közelebbről a református egyház szemszögéből nézem. Az elhangzott beszámoló négy évtized távlatába állítva adott képet az állam és az egyház viszonyának alakulásáról. Valóban, ez a viszony helyesen csak úgy értékelhető, ha folyamatában, fejlődésében szemléljük. A felszabadulás után végbement gyökeres társadalmi átalakulás történelmi méretű döntés elé állította az egyházakat. A református egyház abból az elvi- teológiai meggyőződésből kiindulva kereste helyét a szocializmusban, hogy az egyház léte nincs társadalmi rendszerhez kötve. Közel kétévezredes története során végezte küldetését a rabszolga társadalomban, a feudalista, a kapitalista társadalomban és teológiai önértelmezése szerint Istentől kapott küldetése érvényes a szocialista társadalomban is. Ez természetesen nem jelenti, hogy az egyház közömbös lenne a társadalmi rend minősége iránt. A református egyház zsinati tanácsa 1948-ban kiadott deklarációjában kinyilvánította: „vallást teszünk arról, hogy az új Magyarország életformái szívünktől nem '. december 17-én, csütörtökön 1728 idegenek és bennük egy igazabb, boldogabb magyar élet Istentől rendelt kereteit fedezzük fel." A református egyház készségét ajánlotta fel az új társadalmi rendben a maga eszközeivel végezhető szolgálatra. Ennek a nyÜatkozatnak a szellemében kötötte meg az egyezményt az új magyar állammal — elsőként az egyházak között. A szocialista állam az Alkotmányban biztosította a vallásszabadságot és a lelkiismereti szabadságot. Az állam és az egyház viszonya azonban — amint erre a beszámolóban is utalás történt — egyelőre mégsem volt mentes a feszültségektől, a konfliktusoktól. Az 1950-es évek első felében érvényesülő dogmatikus szemlélet, amely a vallást az antagonisztikus ellentéteken nyugvó osztálytársadalmak ideológiai maradványának tekintette és elhalását rövid időre prognosztizálta, gyanakvást, bizalmatlanságot keltett az egyházpolitika iránt. Megnehezítette azoknak az egyházi vezetőknek és lelkészeknek a helyzetét, akik az új társadalmi rend elfogadására és annak humánus célkitűzései támogatására buzdították híveiket. Ugyanakkor érveket szolgáltatott azoknak, akik a régi társadalmi rendszerhez kötöttnek tekintették az egyházat. Az 1960-as évektől hazánk egyházpolitikája a nemzeti egység szellemében következetesen törekedett a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság érvényesítésére. Ez kedvező légkört teremtett egyfelől a keresztyének és a marxisták közötti párbeszéd elindulásához, másfelől a nagy nemzeti célok megvalósítása érdekében való együttműködéshez. A meginduló keresztyén—marxista párbeszéd elősegítette mindkét részen a másik fél valódi álláspontjának megismerését és az egymás torzképei elleni hadakozás megszüntetését. Az egyház felismerte, hogy a marxizrríus társadalmi és gazdasági programja keresztyén szociáletikai szempontból méltánylást érdemlő értékeket hordoz. A marxisták viszont arra figyeltek fel, hogy az egyházak számos konkrét társadalompolitikai kérdésben, a béke és az igazságosság ügyében a marxizmus által is képviselt megoldások mellett emelnek szót. örvendetes, hogy a több évtizede folyó párbeszéd eredményeképpen nemcsak az egyházpolitika gyakorlati kérdéseiben alakult ki jobb megértés, hanem elméleti síkon is tisztázódás ment végbe. Nyilvánvalóvá vált, hogy sem a keresztyénség autonómiája, sem a marxizmus autonómiája nem szenved csorbát, ha az emberiség mai sorskérdéseiben politikai egyetértésre jutnak. Az egyházak ma hazánkban és külföldön a Szentírás mondanivalójának olyan lényeges részeire tesznek hangsúlyt, amelyek korábban háttérben maradtak. A rájuk bízott evangélium alapján tudják magukat elkötelezetteknek a társadalmi igazságosság, a béke és a teremtett világ integritásának a megőrzése mellett. E kérdéskörök vizsgálatát és megoldásuk munkálását prioritásként tűzte napirendre több nemzetközi egyházi szervezet: az Egyházak VÜágtanácsa, az Európai Egyházak Konferenciája és a Református Vüágszövetség.