Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-22

1717 Az Országgyűlés 22. ülése, 1987. december 17-én, csütörtökön 1718 elfogadja-e a bizottság módosító javaslatát? Aki igen, kérem, kézfelemeléssel szavazzon! (Megtörténik.) Köszönöm. Van-e valaki ellene? (Nincs.) Nincs. Tartózkodott valaki? (Nem.) Nem. Köszönöm szépen. Kimondom a határozatot: az Országgyűlés a jogi, igazgatási, igazságügyi bizottság módosító javaslatát elfogadta. Most kérdem az Országgyűlést: a jogalkotásról szóló törvényiavaslatot általánosságban és a már megszavazott módosításokkal részleteiben is elfogadia-e? Aki igen, kérem: kézfelemléssel szavazzon! (Megtörténik.) Köszönöm. Valaki van-e ellene? (Nincs.) Nincs. Köszönöm. Tartózkodott-e valaki? (Egy fő.) Egy. Akkor kimondom a határozatot: az Országgyűlés a jogalkotásról szóló törvényjavaslatot általánosságban és a már megszavazott módosításokkal — egy tartózkodással — részleteiben is elfogadta. Most pedig kérdem az Országgyűlést, hogy az 1960 előtt kibocsátott jogszabályok rendezéséről szóló törvényiavaslatot elfogadja-e? Aki igen, kérem: kézfelemeléssel szavazzon! (Megtörténik.) Köszönöm. Van-e valaki ellene? (Nincs.) Nincs. Tartózkodott-e valaki a szavazástól? (Nem,) Nem. Kimondom a határozatot: az Országgyűlés az 1960 előtt kibocsátott jogszabályok rendezéséről szóló törvényiavaslatot elfogadta. Tisztelt Országgyűlés! Napirend szerint következik az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének beszámolója az állam egvházpolitikáiáról, a hivatal munkájáról. A parlament nevében üdvözlöm az egyházak ülésünkön megjelent vezető személyiségeit, akik jelenlétükkel megtisztelik a tanácskozásunkat. (Taps.) Miklós Imre elvtársat, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökét illeti a szó. MIKLÓS IMRE: Tisztelt Országgyűlés! Megtisztelő kötelességemnek teszek eleget, amikor az államhatalom és a népképviselet legfelsőbb testülete előtt beszámolok az állam és a hazánkban működő egyházak kapcsolatainak alakulásáról, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenységéről. Ez az alkalom azért is jelentős számunkra, mert hivatalunk fennállása óta első ízben tehetünk jelentést az Országgyűlésnek. Köszönöm, hogy e társadalmi jelentőségű témát az Országgyűlés napirendre tűzte. Hadd csatlakozzam a már elhangzott köszöntéshez, s én is üdvözöli em a magyarországi egyházak jelenlévő vezetőit, akiknek egy része a vendégek páholyában, másik része a képviselői padokban ül. Hadd tekintsem ezt a jelenlétet úgy, mint egy szimbólumot!, hiszen a mindennapok együtt-munkálkodásában mindazt, ami eredmény és mindent, ami hiányosság — együtt végeztük, és remélem, hogy a jövőben is a továbbfejlődést is közös úton fogjuk végezni együtt. Tisztelt Országgyűlés! A mai magyar társadalmi valóság egyik fontos jellemzőié, hogy immár hosszú idő óta megnyugtatóan rendezett az állam, valamint az egyházak és vallásfelekezetek kapcsolata. A párbeszéd, az alkotó együttműködés olyan időszakát éliük, amikor a figyelem a nép javára végzett közös munkára és összefogásra irányul. A jelenlegi kedvező helyzet több évtizedes küzdelmekkel, útkereséssel teli fejlődés eredménye, amely a szembenállástól a szocializmus építésében vállalt felelősségig, a haza javára végzett közös munkáig vezetett. A felszabadulás után a hatalmi politikai viszonyok demokratikus átalakulása gyökeresen változtatta meg az állam és az egyházak kapcsolatait. A korábbi társadalmi viszonyok között élő egyházak csakúgy, mint a világ történelme során oly sokszor, nehezen tudtak alkalmazkodni az új körülményekhez és viszont; a forradalmi változások közepette formálódó új társadalom is nehezen tudta befogadni a régi társadalmi rend intézményeit. Meg kellett tehát határozni az egyházak helvét és az állam hozzájuk való viszonyát. Sor került az állam és az egyházak különválasztására, és történelmünk során először létrejöhetett az egyházak és vallásfelekezetek teljes, valódi egyenjogúsága. A kapcsolatok rendezésében kiemelkedő jelentőségű esemény volt az állam és az egyházak, felekezetek közötti megállapodások létrejötte 1948 és 1950 között. E megállapodásokban az egyházak és vallásfelekezetek elismerték a Magyar Népköztársaság államrendjét és törvényeit, az állam pedig az Alkotmány szellemében biztosította a vallás szabad gyakorlásának feltételeit. Az 1950-es évek első felében azonban a megállapodások értelmében kialakuló kapcsolatok feilődését hátráltatták a politikai élet dogmatikus torzulásai, az egyházakkal szembeni bizalmatlanság, a hívő embereket sértő türelmetlenség, valamint az egyházakon belül fellépő visszahúzó erőknek a népi demokratikus átalakulással szembeni kísérletei. Mindezek következtében bonyolult egyházpolitikai körülmények jöttek létre, amelyeket az 1956-os ellenforradalmi események még tovább nehezítettek. E súlyos társadalmi megrázkódtatás után a Magyar Szocialista Munkáspárt a társadalom előtt álló feladatok megvalósításához elengedhetetlenül szükséges nemzeti egység érdekében úi alapokra helyezte szövetségi politikáját. Abból a felismerésből indult ki, hogy a szocialista társadalom eredményes építésének feltétele a különböző világnézetű emberek öszszefogása és politikai szövetsége. E politika az állampolgárok számára az egyenjogúság télies elismerését és mindenfajta megkülönböztetés megszüntetését jelentette. Lehetővé vált, hogy a vallásos emberek lelkiismereti konfliktusok nélkül egyenrangú állampolgárként vegyenek részt a szocializmus építésében. Egyre következetesebben érvényesült az a meggyőződés, hogy honfitársaink megítélésének igazi mércéje a társadalomért végzett alkotó munka, s hogy aki a társadalom felemelkedéséért, boldogulásáért dolgozik — világnézeti meggyőződésének megtartása mellett — a társadalom megbecsült, hasznos tagia. A kormány