Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-22

1683 Az Országgyűlés 22. ülése, 1987. december 17-én, csütörtökön 1684 állnak a kollégáim részletes ismertetéssel és bemutatással is. Végeredményben mindezek a lépések mellett is az oktatásra, az adóreform nélkül, 4,2 százalékos növekedés jut. Ez persze nem reálnövekedés, ebből még le kell vonni az árak emelkedését. Az oktatásnál viszont a 15 százalékot nem lehet figyelembe venni, mert nyilvánvalóan nem ugyanaz a struktúrája egy oktatási intézmény fogyasztásának, mint mondjuk egy átlag lakosnak. De ezzel együtt is három dolgot szeretnék mondani: egyrészt elnézést kérünk, ha Boldizsár Iván nem tudott eligazodni a számokban, valószínűleg a dolgok bonyolultsága miatt van ez, és azért, mert nagyon sok menetben folyt a tervezés; másrészt van egy 4,2 százalékos növekedés adóreform nélkül; harmadszor ebből le kell vonni az erre jutó áremelkedést, ami összességében reálérték csökkenést eredményez, ezt el kell ismerni. Ezzel együtt szeretném hangsúlyozni, hogy a felsőoktatás kérdését nagyon fontos témaként kezeli a kormány. Ezt mutatja az, hogy egy meghatározott tartalékpénzből felszabadítottunk 150 millió forintot Felsőoktatási Alap létesítésére, és külön 70 millió forinttal növeltük a forrásokat annak érdekében, hogy a felsőoktatás műszerellátásában, a folyóiratbeszerzések területén, a nyelvoktatás korszerűsítésében legyen pótlólagos eszköz. Tájékoztatásként még annyit szeretnék elmondani az Országgyűlésnek, hogy a nehézségek mellett is történik előrelépés a tantermek létesítése terén. Az általános iskolában, ahol a demográfiai hullámnak lemenő ágában vagyunk, tehát azzal számolunk, hogy jövőre 32 ezer általános iskolással sajnos kevesebb lesz, mint az előző évben; 800 új tanterem létesül. Ez azért mégis valamifajta előrehaladás csökkenő létszám mellett. A középiskoláknál, — ahol a demográfiai hullám ma még fölfelé menőben van — 13 ezer fős létszámnövekedéssel számolunk, 600 új tanterem létesül, és 400 tanműhely a szakközépiskolákban. Azt hiszem, azzal együtt is, hogy hangsúlyozzuk a gondjainkat és nehézségeinket, talán egy tanulsága ennek a parlamenti ülésszaknak: ahhoz, hogy egy kicsit bátorítsuk magunkat és másokat, mindannyiunkat, ahhoz, hogy legyen kedvünk és önbizalmunk, hogy teljesítsünk és dolgozzunk, kell néha beszélni azokról a dolgokról, amelyeket megoldunk és amelyeket megvalósítunk. Valószínűleg az arányok az utóbbi időben egy kicsit eltolódtak. Ennek megvan a maga oka, nevezetesen az, hogy rá kellett ébreszteni magunkat arra, milyen helyzetben vagyunk. Azt hiszem, az arányokat a jövőben valahogy helyre kell állítsuk. Felvetődött az is, hogy pedagógushiány van és nagy a képesítés nélküli tanítók száma. Sajnos, ez igaz. Ebben nem mentheti fel magát a kormány, mert a pedagógusok anyagi és erkölcsi elismerése terén nem tettünk meg mindent, amit kellett volna az elmúlt időszakban és nagyon nehéz helyzetben vagyunk, ha most akarjuk ezt a lemaradást pótolni. Ennek ellenére ezen a következő időszakban gondolkodnunk kell, hiszen a jövő végül is ezeknek az embereknek a kezében van, emberanyag formájában. Azt is szeretném hozzátenni: kell és szükséges, hogy rövid távú megoldásokat is találjunk. Tessék elhinni, ha a kormány olyan javaslatot tesz, hogy olyan intézményeket, ahol tömegesen kötnek le pedagógusokat, és talán nem kellene feltétlenül ilyen számban lekötni, ezek létszámát csökkentsük, vagy szüntessük meg ezeket az intézményeket, akkor ezt azért teszi, mert ismeri ezt a gondot és ennek megoldásához keres rövid távú lehetőséget. És ha ezek az intézmények a létszámukat lényegesen csökkentik, akkor a pedagógusréteg egy része visszakerül oda, ahol a legnagyobb társadalmi hasznot tudja hajtani. Ilyen intézményként mondom - anélkül, hogy ebben bármifajta pejoratív értelem volna, hiszen nem ismerem az intézmények közvetlen munkáját — az Országos Pedagógiai Intézetet, vagy a megyei pedagógiai intézeteket, nevelési tanácsadókat, ahol egyébként megállapodás is született arról, hogy bizonyos lépéseket teszünk. Nem azért, hogy ezek az emberek munka nélkül legyenek, hanem azért, hogy ott hasznosíthassák erejüket, ahol ez mindenki számára a legfontosabb és a legjobb. Egyetértés van abban, amit Boldizsár Iván az értelmiség megbecsüléséről mondott — ez is fontos része kormányprogramunknak és törekvéseinknek. Azt gondolom, nem utolsó sorban erkölcsi kérdésekről van szó, természetesen anyagi dolgokról is. Ennek kapcsán egyetlen dolgot szeretnék mondani: felvetette Boldizsár Iván azt is, hogy a mecenatúra kérdéseiben úgy látja, mintha visszavonulás volna, s ez nem jó dolog. Azt hiszem, természetesen minden országban és minden társadalomban szükség van mecénásokra, és ennek szocialista viszonyok közötti feltételrendszerét ki kell alakítani. Ez nem könnyú dolog, mi próbáltunk a pénzügyi eszközrendszer megteremtése során, pont az adóreform idején, olyan elemeket beépíteni, amelyek ezt talán valamilyen módon segítik, de azt is meg kell mondanom, hogy vannak rossz tapasztalataink is a mecenatúráról. Gondolom nem veszik tisztele tlensének, ha arra utalok, hogy például az egyik ilyen búvárkodásom alkalmával az elmúlt hónapokban arra jöttem rá: az egyik, képeket forgalmazó váUalatunknál csak festményekből 42 millió forint elfekvő készlet alakult ki. Ez nem jó mecenatúra, ez azt kell hogy jelentse, sajnos itt olyan képeket is felvásároltunk, amelyek talán nem mindig ütik meg azt a mércét, ami szükséges volna. Tehát ha mecenatúra kell, jó, de valahol tényleg a művészi értékeket kell tudni elismerni. Mi ebben az irányban megyünk, ebbe az irányba tettünk lépéseket a honoráriumok terén is, és ezt, mint általános törekvést is kívánom képviselni a jövőben. A szociálpolitika és a bérek kérdéseire szeretnék áttérni. Úgy éreztem, azzal együtt is, hogy mindanynyiunkban benne van az a feszültség, hogy a többgyermekes családok helyzetét javítanunk kellene, talán ezt nem is lehet így mondani, hogy javítanunk, hanem inkább fékeznünk kellene a romló állapotot; ebben van egy közös törekvés és szándék. Ugyanakkor azt is örömmel kell hogy megállapítsam, végül is mintha konszenzus alakult volna ki abban, hogy az adott lehetőségek keretei között a három évesnél fiatalabb gyermeket nevelők esetében a családi pótlék 400 he-