Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-21

1645 Az Országgyűlés 21. ülése, 1987. december 16-án, szerdán 1646 tarozása mellett, takarékos gazdálkodást követel meg minden területen. Az 1988-ra tervezett fogyasztói árszínvonal emelkedését csupán a központi kiadások haladják meg, a belügyi és a védelmi kiadások növekedése miatt. Külön is dicsérendő, hogy a támogatások, a szanálási alap, a tartalék kérdéseiben a tervezettől való eltérést országgyűlési döntéshez javasolják kötni, és ezzel megtettük az első lépéseket az országgyűlés ellenőrző szerepének a növelésére. Az elmúlt években a közkiadások gyorsabban nőttek, mint a nemzeti jövedelem. Mintegy önálló életet éltek, az ország teljesítményétől függetlenül változtak. Hozzájárultak ezzel kedvezőtlen helyzetünk kialakulásához. Az 1988-as terv megfelel ugyan ebből a szempontból a követelményeknek, és elemzi az egyes költséghelyek pozíció-változását, de csupán az 1987. évire, így magas költségvetési hiányra vetítve, és ezzel helytelen következtetésekre ad biztatást. Azt javaslom, hogy a következő években a költségvetés terveit és teljesítését valóságos alapokon, a nemzeti jövedelem, vagy a hozzáadott-érték részarányában vizsgáljuk. Kedves Képviselőtársaim! A településfejlesztési és környezetvédelmi bizottság az egyes megyék között lévő indokolatlan különbségek miatt a tanácsoknak nyújtott állami támogatások elosztási elveinek átdolgozását javasolja. Ennek az indikoltságát mi a saját bőrünkön tapasztaljuk. Komoly nehézségeket jelent sokszor az alapellátás biztosítása is számos területen, a kisközségekben tovább nőtt a feszültség a gondok miatt. Én tudom, hogy jelenleg mindenféle igazságos kulcsok alapján állapítják meg a juttatásokat. 1984-ig visszamenőleg részletesen elemeztem a költségeket: a számítások szerint, az ígéretek ellenére, az arányos fejlesztés elvei ellenére nem csökkent, hanem inkább növekedett az első és az utolsó öt megye közti különbség, a csoportból pedig kikerülni nem lehet. 1988-ra ez a tendencia tovább tart. Úgy gondolom, nem csupán beszélni kellene róla, hanem jobban érvényre kellene juttatni a területek arányos fejlesztésére vonatkozó állásfoglalásainkat. A tanácsi munkára is ki kellene terjeszteni a parlament egységes támogatási és elosztási elveit. Ezért támogatom a bizottság javaslatát. Azt javaslom, hogy az elosztási elveket vizsgáljuk felül, az elosztásban növekedjék a normativitás, az állami támogatás nagyobb hányadát osszuk ki a jövőben a megyék lélekszámára vetítve, és az eddigieknél kisebb hányadát nyíltan meghirdetett egyéb indokok alapján. Ez nemcsak igazságosabb lesz, hanem jobban ösztönöz a takarékosságra, csökkenti az alkudozás, a szubjektivitás lehetőségeit, jobban megfelel a stabilizáció elveinek. A költségvetést elfogadom. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: A mai napon utolsó felszólalónk Miskó István, Bács-Kiskun megye országgyűlési képviselője. MISKÓ ISTVÁN: Tisztelt Országgyűlés! Először érezve személyes felelősséget egy elkerülhetetlen és népszerűtlen programért, egy ebből egyenesen következő költségvetésre, az 1988-as tervjavaslatra mégis nehéz szívvel nyújtom igenre a kezemet. Mert hogy lényegében több pénz nincs, azt még meg tudom érteni, ám az előkészítés és elosztás módszerét, az egységesnek nevezett pénzalap kétféle kezelését, a számítások metodikáját, az ellátottsági színvonal minimális garanciájának a hiányát azonban már kevésbé. így aztán nem is lehet csodálkozni, hogy ezek a feltételek néha a kibontakozás és perspektíva meggyőződése helyett azt a véleményt erősítik bennem, hogy az egyének és kollektívák lelkes település-, intézmény- és ellátásfejlesztő társadalmi munkájával alkotott létesítményeink olyan értékpusztítóak, amelyek elsősorban a gondokat és nem az örömöket szaporítják. Pedig régóta tudom, hogy az ember a legfontosabb termelőerő, akinek újratermelőképességét az üzemen kívül, a munkaidő után, az otthon meghitt melegében jelentkező lakás- és kommunális ellátottság, a szolgáltatások, a közművek, a közüzemek és intézmények organikus működése képes biztosítani. Az elmúlt évtizedekben ebből a felismerésből következett, hogy az üzemi vezetők túlláttak a termelés területénél, segítették a szélesebb érdek szintjén jelentkező tanácsi fejlesztéseket, és a tanácsok is közvetlen felelősséget éreztek azért, hogy az emberek megújulva, jó közérzettel kezdhessenek másnap a munkához. Félek azonban, hogy ezt az összefüggést elfelejtjük, a termelés közvetlen és közvetett feltételeit szétszakítjuk, a tanácsok gazdálkodási lehetőségeit a legdrasztikusabban visszametszük. Az elmúlt időszak sorozatos intézkedéseivel a csupaszig lekopasztott egészségügyi és kulturális intézményi költségvetések csökkentett szintje képezi — tessenek elképzelni - az 1988-as költségvetésnek a megyékre és nyilván a megyék által a településekre és intézményeikre lebontott lehetőségeit. Emellett nem vagyok nyugodt a bekövetkező drasztikus és méreteiben még pontosan nem is prognosztizálható áremelkedések hatásainak ellentételezésével kapcsolatban sem. A legnagyobb baj véleményem szerint az, hogy mi elsősorban a tűzoltómunkát, a résbetöméseket szeretjük végezni, és nem az előrelátó megelőzést. Például egészségügy alatt nem az egészség megőrzését, a betegség megelőzését, elkerülését, hanem az előrelátás nélküli, legtöbbször könnyelműen elveszett egészség mindenáron való visszaszerzését értjük. Ebbe a gondolkodásmódba beleillik a tömegsport előtt bezáruló sportlétesítmény, a valaha az egyszerű járókelő egészségmegőrzését segítő sport és szabadidő létesítmény felszámolása, profilmódosítása, és így tovább. Azt hiszem, valami nagyon nagy hiba van az egészségügyi ellátás és betegbiztosítás egész érdekeltségi rendszerében. Amikor az emberek döntő többségének létfeltételei rosszabbodnak, akkor véleményem szerint különös figyelemmel kellene lenni a legfontosabb egészségügyi és szociálpolitikai ellátási területek garantálására. Nemcsak üresjáratú bizottságokra, óhajként maradó programokra kellene bízni az egészség